Kicserélt gardrób, kicserélt szerepek
Elég egy pillantást vetnünk a legnagyobb nemzetközi márkák divatanyagaira ahhoz, hogy észrevegyük: a 2000-es évek óta robbanásszerűen ível felfelé a nemtelenséget büszkén hirdető modellek karrierje. Andrej Pejic fehér tigrisből szelíd házi macskává avanzsálódott a szemünk láttára, a fast fashion boltok térhódításának köszönhetően pedig szinte erőlködnünk kell, ha egy klasszikus női vagy férfi ideált követnénk. Hová vezet az az út, amin a XX. század divatikonjai valószínűleg a bokájukat törnék?
Marylin Monroe, Audrey Hepburn, Coco Chanel. Három olyan nő neve, akiknek karaktere, egyénisége (és egyedisége) hatással van ránk. Fiatal lányok milliói bálványozzák őket szépségük, kisugárzásuk, karakterük vagy éppen tehetségük miatt, azonban Audrey Hepburn több, mint egy fiatal hölgy, aki méregdrága ékszereket bámul, miközben reggelijét majszolja. Stílusikonként vonult be a köztudatba, ugyanakkor pont ő volt az, aki nem érezte magát annak. Ha pedig jobban belegondolunk, mit közvetített elődeink számára, világosan látszik, hogy saját kora szinte magába szívta nőiességének esszenciáját.
Mi maradt nekünk örökségül ebből a kincsből? Szinte semmi, hiszen elég csak körülnéznünk egy fast fashion üzletben, és rájöhetünk arra, hogy a legtöbb márkának 2013-ra már felesleges a női és a férfi részleget egymástól elszeparálni. Mintha csak az lenne a cél, hogy minden kiegészítő, alsó- és felsőruházat pontosan összepasszoljon, és akár egy szerelmespár mindkét tagja, tökéletesen stílusos és naprakész legyen úgy is, ha reggel elfelejti, hogy melyik is az ő ruhásszekrénye. Nem arról van szó, hogy a maszkulin, mint női divatirányzat rossz lenne, de nagy különbség van a tudatosan választott férfias öltözékek jellegzetességeit felhasználó és újraértelmező trend és aközött, hogy a fiatal generáció divatérzéke hogyan nevelődik úgy, hogy az igazán nőies darabokat csak távolról, a magazinokból szemlélheti, mintha csak egy alakot kiemelő fazon olyan luxus lenne, amit nem engedhet meg magának.
Mindez alatt főként nem az árak értendők, inkább az, hogy távoli misztikumnak hat, ami eredendően nőies. Bárki megnézheti ezt, ha egy Louis Vuitton-kampányt és azt a bizonyos olasz családot (Monica Beluccival a főszerepben) felvonultató D&G-t egymás mellé teszi. Éles kontraszt a nőiesség távolságtartó mivolta, ahol a táska épp olyan rideg darab, mint egy törékeny üvegváza egy milliókat érő nappaliban. A színésznő személye és az akörüli atmoszféra ugyanakkor ennek szöges ellentéte: a modellek arca ragyogó, szenvedélyes ruháikban egytől egyig individuumként jelennek meg, nemiségüket büszkén hirdetve (bármilyen életkorban is legyenek).
Egyszerű és kézenfekvő biztosra menni, és brandhűen öltözködni, de megéri-e mindenáron elfedni és megtagadni a századok alatt kialakult stílusjegyeket? Sokak számára épp az ebből való ingoványos talajra való első lépés az, amely meghozza az önbizalmat. Elrugaszkodás a márkáktól, a fazonoktól, és attól, amit az utcán látunk. Követve azt, amik mi magunk vagyunk, még akkor is, ha ez csak néha egyezik azzal a divattal, amit minden plázában ugyanolyan méretekben, színekben és fazonokban vásárolhatunk meg.
Szerző: Papp Viktorina
