Így tiltakozik a divatipar legújabb nemzedéke a kapitalista mechanizmusok ellen
A multicégek térhódítása és a tömeggyártás mechanizmusa a környezet pusztulásának egyik legjelentősebb okozója. Felmerül a kérdés, miszerint képes mindez ellen bármit is tenni az átlagos földi halandó? Stefan Cooke és a Rottingdean Bazaar gyönyörű demonstrációja a művészet eszközével válaszol.
A fogyasztói társadalom eljelentéktelenedő termékei közül ma már a legdrágább divatcikkek sem jelentenek különösebb kivételt. Éppoly tömeggyártott és „eldobható” áruk, mint egy kiürült vizes palack vagy egy nejlontáska. A szomorú tényt pedig maguk a divatházak támasztják alá azáltal, hogy tömegesen megsemmisítik feleslegessé vált produktumaikat. A londoni divathéten bemutatott MAN Show után viszont kijelenthetjük, hogy a szakma feltörekvő tehetségei még rendelkeznek a kellő tisztánlátással ahhoz, hogy ellentmondjanak a kapitalizmus árnyoldalainak.
A fiatal, feltörekvő tervezők csoportja bámulatos merészséggel és frissességgel uralta a kifutót, két rendkívül frappáns, globális problémákkal foglalkozó márka azonban még a szemet gyönyörködtető kavalkádból is messze kimagaslott.
A súlyos környezetvédelmi problémákra reflektáló Rottingdean Bazaar és a megismételhetetlen aprólékossággal kalibráló Stefan Cooke egytől egyig reprodukálhatatlan darabokat mutatott be, egy kiélezett üzenettel kicselezve a divatipar húsdarálóját.
A talány már csak az, hogy divatnak számít-e egy eladhatatlan, sokszorosíthatatlan kollekció, melynek darabjai kizárólag narratív művészet céljából kerültek bemutatásra, szöges ellentétben állva korunk gazdasági normáival?
A James Theseus Buck és Luke Brook szerelemgyermekeként világra jött Rottingdean Bazaar megnyerően ironikus kontaktusból közelítette meg az égető témát: kölcsönzött jelmezekkel demonstrálta, hogy a Földnek mi is csupán bérlői, nem pedig birtoklói vagyunk, éppen ezért óvnunk kell minden lehetséges káresettől, hogy épségben válhassunk meg tőle, amikor eljön az ideje.
Stefan Cooke az emelkedett volumenű fellépéssel szemben hordható és különlegesen komfortos darabok formájában mondott nemet a nagyipari gyártósorok uralmának. A kollekció esszenciáját a kézzel készített textúrák adták, amelyek elkészítéséhez több mint 7000 apró gomb került felhasználásra. A gombok egyesével összevarrva nyújtottak harmonikus összképet, ami pedig a legkülönlegesebb benne, hogy ez a fajta manuálisan végzett munka egyelőre még semmilyen gépesített technológiával nem utánozható.
Egy luxusmárka termékeinek az értéke teljesen más, mint bármelyiknek a mieink közül. Egyszerűen imádtuk a gombos darabok ötletét. Szóval megcsináltuk, és jól nézett ki. Benne volt az az érték, ami minden bizonnyal jobb, mint egy nagy rakás márkás póló árusítása”
– nyilatkozta Cooke az Another Man magazinnak.
A bemutató a kritikusok körében meglehetősen megosztó volt.
Míg a Vogue és a The Guardian „humanitás és humor” címszavakkal jellemezte a felvonultatott darabokat, az újságírók jelentős része pusztán kisétált a demonstrációról, mondván, nem azért áldozták be a szombat reggelüket, hogy olyan ruhákat mustráljanak, amelyek sohasem lesznek megvásárolhatóak.
Igazság szerint pontosan ez a nézet okozza a társadalom egyik komoly problémáját, hogy a művészeti procedúra leglelketlenebb részére kerül a legnagyobb hangsúly, és evidens gazdasági haszon származik az önmegvalósítás kinyilatkoztatásából.
Az ütköző nézőpontok ellenére egyik márka célja sem a vásárlók teljes ignorálása volt, pusztán növelték a ruháik eszmei erényeit azáltal, hogy korlátozott számban tették lehetővé a megvalósításukat. Hiszen legyen szó bármilyen tárgyi értékről, annál különlegesebb, minél kevesebb van belőle.
Fotók: Cleo Glover
(Forrás: Another Man)
