’90-es évekbeli emlékek inspirálják a HIV-től megvakult Manuel Solano festményeit
Manuel Solano kénytelen olyan képeket festeni, amelyek beleégtek az emlékezetébe. A művész látása HIV vírus okozta komplikációk következtében súlyosan romlani kezdett, néhány év leforgása alatt pedig teljesen elveszítette a legfontosabb munkaeszközét és képességét, a látását. A vásznakon manifesztálódott személyes haragja és csalódottsága mára bonyolult és anyagszerű kompozíciókká alakult át, a ‘90-es évek nosztalgiáját idézve.
Solano 2012-ben szerzett képzőművészeti diplomát Mexikóvárosban. Bár elmondása szerint akkoriban a saját karrierjénél jobban érdekelte a zene és a Tumblr böngészése, rövidesen mégis elismert alkotó vált belőle; performanszát a Saturday Night Live-ban mutatták be. Képein transzparens és tükröződő felületek uralkodtak, a pontosság és a rendkívüli megfigyelőkészség pedig kulcsfontosságú szerepet játszott stílusának kialakulásában. A fiatal művész nemcsak festészetének, de saját identitása felfedezésének is a kezdetén járt, amikor HIV-vel diagnosztizálták.
I Looked Like A Model, 2014
Ugyan ma ez már nem egy halálos ítélet, a betegség továbbra is elképzelhetetlen módon megnehezíti az ezzel köszködő emberek életét. Solano munkásságára nézve pedig nagyon is halálosnak tűnt a vírus következtében folyamatosan rosszabbodó látása, amely hosszú hónapok alatt teljes sötétségbe fordult át.
„Azt hittem, hogy ez valami vicc, hogy nekem festőként ennyi volt.” – magyarázta a The Guardian magazinnak.
Ha a kezdetekben nem is olyan tudatosan, de Solano az előnyére fordította a látszólag reménytelen szituációt. A nemrég Dundee-ban nyílt egyéni kiállításán ebből az időszakból, azaz a Blind Transgender with Aids sorozatból is lehetőségem volt megtekinteni néhány képet. Az impulzív festmények nyílegyenesen kommunikálják azt az érzelmi zűrzavart, ami egyrészt a dühből, másrészt a fokozatos elfogadásból alakult ki. Solano rájött, hogy nem kell feladnia a festészetet, csupán olyan egyedi módszerekhez kell folyamodnia, amivel korábban még senki sem próbálkozott.
Az utóbbi évek folyamán Solano berlini stúdiójában három asszisztensének segítségével egy számára könnyen navigálható térképrendszert dolgozott ki, ahol különböző textúrájú zsinórokat szegecselnek a vászonra. A gondosan sorrendbe helyezett festéket Solano a csupasz kezével viszi fel a felületre, amin nemcsak precíz alapszíneket, de szofisztikált árnyalatokat és különböző tónusmélységeket is képes létrehozni. Korai munkáihoz hasonlóan a precíz részletek, anyagszerű víz és márványfelületek is visszatértek a vizuális repertoárjába.
Ha pedig senki sincs a közelében, a Be My Eyes nevű applikációt hívja segítségül, amely videóhívásban olyan önkéntesekkel kapcsolja össze, akik visszajelzést tudnak adni festményeinek pontosságáról.
Igazi szakmai áttörést a 2018-as Songs for Sabotage tárlat jelentett számára, amelynek köszönhetően több egyéni kiállítása is nyílt Miami, Tokió, Párizs, és Lisszabon galériáiban.
Manuel Solano: Aves de Paraiso (2019)
Solano a saját emlékezetében élő képeket tárja a szemünk elé, gyermekkorának meghatározó popkulturális ikonjaival és helyszíneivel. A festmények különleges érzelmi töltettel rendelkeznek, a gondolatainkba tekintve szinte mi is épp így látjuk a régi emlékeinket. Kissé torzak, kissé homályosak, de elég karakteresek ahhoz, hogy felismerhetőek legyenek. A festő a saját memóriájának minden szegletét igyekszik felhasználni, legyen szó a családtagjainak arcáról, ikonikus terekről, vagy éppen filmekből, tv sorozatokból vett portrékról.
„Fotografikus memóriám van, így szerencsére ez alapján tudok rajzolni. Ugyanakkor elég nyugtalanító az, hogy egy napon majd kifogyok a vizuális emlékekből.”
Manuel Solano: The Rachel (2020)
Manuel Solano: Weboldal | Facebook | Instagram
