Diploma ON
DIPLOMA ON – Interjú a friss diplomás tervezőgrafikussal, Máté Dorottyával
Máté Dorottya egy lassacskán elfeledett, de annál jelentősebb forrásból, a Hórusz archívumból, valamint saját gyűjtött képeinek elegyéből építette fel diplomamunkáját, mely az alkalmazott grafika területeiről indulva képzőművészeti, konceptuális irányban teljesedett ki. Az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem frissen végzett hallgatója a kivitelezés során a tervezőgrafika ismert megoldásaitól eltávolodva, hozzáértő módon integrálta a cianotípia nyújtotta lehetőségeket is a végleges kiadványba. A Crossings egyaránt érinti a közös és fiktív emlékezet, a kisajátítás művészete, valamint a műfaji határok és azok elmosódásának kérdéskörét. A projekt kétségtelenül túlmutat az alapszakos diplomamunkáktól elvárható szinten, mind a koncepció kidolgozottságát, mind pedig a megvalósítást tekintve. Dorottyával a munkafolyamat lépéseiről, a háttérben meghúzódó motivációkról és szervező elvekről, valamint a médiumok közötti átjárhatóságról beszélgettünk.
Mesélnél róla, hogyan kezdődött el a munka?
Alapvetően érdekelnek az archív fotográfiák és gyűjtemények, valamint képeslapokat is gyűjtök. A hobbim, hogy olyan gyűjteményeket, alapítványokat keressek fel, akik ezeknek a feldolgozásával foglalkoznak – nekik szerettem volna készíteni egy arculatot. Főleg az arculattervezést éreztem az elmúlt három évben erősségemnek, ezért is jött az az ötlet. Az a gondolat valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy magukkal a fotográfiákkal foglalkozzak és azt összevonjam a grafikával.
Mi az a Hórusz archívum, hogyan találtál rá erre egyáltalán?
Vékony Dorottya – az egyik konzulensem – hívta fel a figyelmemet arra, hogy van egy Hórusz archívumunk is (a Fortepan mellett – amit mindenki ismer), ami már a hetvenes évek óta bővül Kardos Sándor neves operatőr tulajdonában. Még diákkorában az egyetem alatt, saját családi, régi fotográfiákat figyelve vette észre, hogy ezek az esetlen, amatőr, hibás képek mennyire erősek, őszinték tudnak lenni. Ezeket az emberek otthagyták, mert azt gondolták, hogy nem jók. Ez lett az alapja a Hórusz archívumnak; esetlen képek, amikről mindenki lemond, és ezután a lemondás után, ahogy a gyűjtő megtalálja, válnak értékessé.
Te hogyan kapcsolódtál ehhez az archívumhoz?
Azzal a célzattal kerestem fel Kardos Sándort, hogy arculatot szeretnék készíteni az archívumnak, viszont ahogy beszéltem és többször találkoztam vele, azt vettem észre, hogy nem is az az utam, hogy az arculatát készítsem el ennek az archívumnak. Minthogy én is egy kezdő gyűjtő vagyok, találkozni akartam egy olyan emberrel, aki hasonlóképpen használja fel a fotográfiákat. Aztán eszembe jutott, hogy létrehozzak egy olyan anyagot, amiben megjelennek az én képeim, az övéi, és ezeknek a találkozása – ebből lett a kiadvány.
A teljes archívum közel félmillió képet számlál. Hogyan válogattál a képek közül?
Körülbelül 600 db képet néztünk át, és az ő kategóriáitól függetlenül én is elkezdtem szelektálni. A válogatás első blikkre volt.
18-19 db képet válogattam ki az alapján, hogy milyen saját fotóm van otthon, ami ezekkel összekapcsolható. Ez volt a szerkezet, mert a kiadvány az ő talált képeinek és az én válogatott, talált képeimnek a találkozásáról szól, ennek a világnak a metszéséről, és egy fiktív emléknek, előemlékezésnek a sztorijáról.
Mit jelent számodra ez a fiktív, közös emlékezés? Hogyan kap ez helyet a projektben?
A közös emlékezet abban jelenik meg, hogy az ember, aki megfogja a kiadványomat, hogyan lapozgatja az oldalakat. Ahogy, amikor megnéz egy régi képet, a saját emlékei – vagy fiktív emlékei – megelevenednek és párbeszéd jön létre a másik emberrel, aki szintén megnézi a könyvet. Volt egy privát fotó kutatóintézet a ‘80-as években, akik közelítették meg a privát fotókat, hogy megfigyelték a társadalmat, szociális helyzeteket, a kultúrát, aztán azzal, hogy egy csomó privát fotó került a kezükbe, beleláttak az emberek otthonaiba és ebből sok mindent le tudtak szűrni. Ezzel szemben Kardos archívuma nem törekszik arra, hogy bármilyen szociológiai tényt feltárjon.
Inkább arról szól, hogy vajon miért mondott le az ember arról fényképről és azzal, hogy elgondolkozol egy másik ember döntésén és arról a helyzetről, amikor készült a fénykép, már összekötődnek az emlékeitek; a te fiktív emléked az ő valós emlékével. Én is beleszóltam ezekbe a megörökített emlékekbe és összekötöttem őket.
Hogyan formálta a képek szelekciója a kiadvány szerkezetét, belső rendszerét?
Legelsőnek azt tűztem ki célul, hogy helyszínileg kötődjenek a fényképek; például, ugyanúgy a Balatonnál készültek, de a szögből el lehetne képzelni, hogy úgy készítek egy grafikát, hogy két kép is megjelenik egyetlen helyen, mintha ezeket az embereket össze sűrítettem volna, hogy egy időben egy helyen legyenek. Volt, hogy fel is ismertem, pontosan, hol készült egy kép, megkerestem a koordinátáit, és a felülnézeti térképet rajzoltam meg grafikával. Maga a kiadvány önmagát generálta, nem volt annyi nyűg vele, mintha arculatot kellett volna készíteni.
Mi volt az a technológiákat illetően, amiben már a kezdetektől biztos voltál?
Már az elején eldöntöttem, hogy cianotípiával szeretném megjeleníteni a grafikákat és bizonyos fotográfiákat. Eldöntöttem, hogy magukhoz a Hórusz–képekhez nem nyúlok, mert azoknak már megvan a rezgésük, a hibájuk, a struktúrák, meg persze tiszteletből is, de az én grafikáim és talált fényképeim, illetve a levelek mind cianotípiával lettek reprodukálva.
A Hóruszban megjelenő véletlenszerűségek, a kifürkészhetetlen pillanatbeli képek nagyon jól passzoltak a cianotípia rezgéseihez, ahhoz, hogy ha egy kicsivel több ideig exponálod a képet, vagy a vegyületet máshogy kevered ki, akkor teljesen izgi, véletlenszerű dolog lesz belőle.
Volt valamilyen tapasztalatod ezekben a fényképészeti eljárásokban vagy ez teljesen ismeretlen terep volt?
Nem volt benne tapasztalatom, de érdekes volt, hogy van a linó (linóleummetszet – a Szerk.), meg a különböző grafikai, sokszorosítási eljárások, de nem olyan gyakori, hogy valaki a cianotípiát alkalmazza a grafikák reprodukálására. Alapvetően drága, ha az ember nem nagy kiszerelésben veszi a vegyszereket. Egerben volt egy labor, amit senki nem használt, csak én. Ez egy nagyon bensőséges, kicsit magányos, mégis jó dolog volt, ahogy egyedül ott szöszmötöltem.
Hogyan alakult ki a kiadvány formátuma?
A leporelló választás tudatos volt. Egyrészt a végtelenség jelképe, hogy ezek a gyűjtemények bármeddig bővíthetőek és képfolyamszerűek. Másrészt az a különlegessége, hogyan hajtogathatod össze-vissza, főleg ha két ívből áll és te alakíthatod a lehetőségeket, mint egy archívumban.
De közben én kis jelzőkkel létrehoztam benne egy rendszert, így hogyha jól átolvassa az ember és figyel, az oldalakon vannak számozások, amik az én rendszeremet tükrözik, hogy én miket illesztenék össze.
Nem sok leírás található a kiadványban. Mennyire volt tudatos döntés a szövegek hiánya?
Teljesen tudatos volt. A leveleken kívül a könyv csak egy rövid leírást tartalmaz a Hóruszról, a kategóriákról, amik mentén felépítettem a szerkezetet, illetve a saját gyűjtői pozícióm, hogy honnan ered a kötődés a régi anyagok felé. A leveleket szintén cianotípiával készítettem, de azért legépeltem alájuk a szöveget, hátha valaki nem tudja megfejteni, mert voltak olyan cirádás betűk, hogy én is bajlódtam velük.
Ez elég aprólékos munkának hangzik.
Szeretem az olyan projekteket, amik ilyen szöszmötölősek, annak ellenére, hogy nincs türelmem. Van ez a vágy, hogy találjak valami újat, valami izgi dolgot, és ez vezérel engem. Nagyon durván türelemre tanított ez a projekt.
Az eljárásokban azért maradt tere a véletlennek, vagy itt is szigorú tervezés érvényesült?
Az előtervezés és a szerkezeti felépítés nagyon tudatos volt, ott nem volt véletlenszerűség. Az inkább a cianotípiában jelent meg, és abban, hogy az olvasó hogyan alkalmazkodik ehhez a kiadványhoz.
Már az elején tudtad, hogy ez ennyi munka lesz, vagy folyamatosan jöttek elő, az újabb teendők?
Úgy képzeltem, hogy elkészítem a cianotípiát, majd utána azt valahogy kinyomtatjuk, de rengeteg buktató volt, és sokszor azt éreztem, hogy ez nem fog elkészülni. 72-76 darabot csináltam és ebből nem lett mindegyik jó.
Tűnődtünk a szakvezető tanáraimmal is, hogyan néz ki az, ha nem mindegyik cianotípia ugyanolyan és szerkesszünk-e még rajtuk. De én ezt nem szerettem volna, mert a fotókon se szerkesztettek az emberek, az volt a varázsa, hogy ott voltak a kicsi penészvirágok, szakadások.
Az eredeti célkitűzéshez képest valamelyest háttérbe szorult az alkalmazott grafika. Te hogy tekintesz a végleges projektre? Hogyan definiálnád?
Rétegezett médiumokként. De pont a XXI. században nem probléma szerintem, ha több médium összekapcsolódik és ezáltal jön létre egy anyag. A tervezőgrafika ugyanúgy ott volt a kiadványszerkesztésben, abban, ahogy összeállítottam a könyvet, annak ellenére, hogy a tartalom erősen fotográfiai vonzatú. Így a vége felé beletörődtem, hogy képzőművészeti irányú lett, annak ellenére, hogy tervezőgrafikai végzettségem van. A diploma szerintem a kísérletezésről szól, még akkor is, ha sokan azt mondják, hogy olyasmit készíts, amiben már otthonosan mozogsz. Én úgy voltam, hogy mikor, ha nem most kell kipróbálni egy olyan technikát, amit nem ismerek.
Gondolkodtál rajta, milyen fogadtatása lesz az anyagnak?
Attól féltem, mennyire fogják megérteni az emberek. Gondolkodtam magyarázó szövegeken, kis grafikákon, hogy hogyan lapozgasd, de végül elengedtem. Végül rátettem a kiadványt egy hosszú lécre (a diplomakiállításon – a Szerk.), hogy lebegjen. Nem tettem a térbe sok mindent; lebegett a lécen a kiadványom két kötélen, mint egy hinta és ez a hasonló archívumok végtelenségét jelezte, hiszen ezek a képek nem rögzíthetőek.
CV
TAPASZTALAT
2022– grafikus, CSALAKATOS Pince – Natúr Borászat
2022– grafikus, Flexopus
2022 május-június – tervezőgrafikus gyakornok, közreműködés a Bánkitó Fesztivál 2022-es Arculatában Neszmélyi Réka tervezőgrafikussal
TANULMÁNYOK
2020–2023 Eszterházy Károly Katolikus Egyetem, Média és Design Intézet, Tervezőgrafika BA (tervezőgrafika specializáció), Eger
2019–2020 – II. Emelet Rajziskola (Szakmai előkészítő)
2016–2020 – I. Rákóczi Ferenc Gimnázium, Budapest
SZAKMAI SIKEREK
2023– HUNGAROPACK PÁLYÁZAT – COKMOKK projekt – különdíj
2021– Média Design Intézeti TDK konferencia – XIII. Ker című pályamunka I. hely
Máté Dorottya: Behance | Instagram
