Diploma ON – Interjú az idén végzett divat és textiltervező művésszel, Szabó Fanni Eperkével

Eperke a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett mestermunkájában egy korábbi személyes traumát, egy vesebetegséget és a diagnózis felállításától kezdődően kibontakozó traumafeldolgozást tematizálta. A kollekció egy retrospektív nézőpontból került elkészítésre, ezáltal az alkotó is egy lépéssel távolabbról tekint egykori önmagára és a betegség körül forgó időszakra múltjában. Meglepően valóságos és őszinte részletekben sem szűkölködő, kivitelezésbeli és traumafeldolgozással járó kérdéseket is feszegető interjút készítettünk a tervezővel. Eperke egyaránt mesélt gyakorlati megfontolásokról, mentális blokkokról, valamint arról is, milyen egy ennyire intim történetet a nyilvánosság elé tárni. Magabiztos tervezői pozíció rajzolódik ki egy önmagában sebezhetőséget sejtető alaphelyzetből.

Kezdjünk a témaválasztással. Volt ez a betegség, amit diagnosztizáltak nálad. Innen hogyan jutottál el odáig, hogy ebből tervezz kollekciót? 

Ez alapképzés alatt történt, nagyjából egy évet rontott el az egyetemből, és most telt el annyi idő, hogy tudtam ezzel foglalkozni

De már amikor történt, tudtam, hogy ez valami olyan dolog, ami nagyon meghatározó lesz számomra. 

Amikor a tervezést elkezdted, azt érezted, hogy ezen a terápiás folyamaton már túl vagy, vagy ez is egyfajta terápia volt? 

Mivel a trauma feldolgozás stációit dolgozom fel a kollekcióban, újra végigmentem az összes állomáson. Ugyanakkor, mivel ez egy retrospektív munka, ezek már nem teljesen azok az érzelmek, amiket akkor éreztem. Sokszor problémát is okozott, hogy mennyire tud valódi lenni és hű maradni az eredeti állapothoz.

Mindenképp terápiának fogom fel, hiszen ahogy a művészetterápia, úgy a divat is lehet a trauma feldolgozás eszköze.

De abban az állapotban lehet, hogy nem is lettél volna képes ezeket a produktumokat létrehozni, és kellett ez a retrospektív aspektus.

A betegség ideje alatt iszonyatosan konok voltam, és az volt az elképzelésem, hogy úgy lehet ezen túl lenni, ha mindent próbálok úgy csinálni, ahogyan előtte is tettem. Akkor persze nem jártam terápiára, mert nem gondoltam, hogy ez egyáltalán opció. Tettettem, hogy minden rendben, kellett 4-5 év, hogy belássam, ezt máshogy is lehet csinálni. Most jött el az ideje annak, hogy megcsináljam ezt a kollekciót.

Hogyan indult el a tervezés? A betegség témáján túl volt valami konkrét kulcsszavad, kiindulási pontod, célkitűzésed?

Elsősorban felidéztem és leírtam mindent, ami történt, majd elkezdtem foglalkozni a trauma feldolgozás stádiumaival, és minden stádiumhoz társítottam színeket, anyagokat, az alapján, hogy akkor hogyan éreztem magam, milyen volt a kapcsolatom a testemmel és ez milyen hatással volt akár az öltözködésemre. A kollekció legfőbb célja az volt, hogy aki majd a ruháimat viseli, az magára vehet egy darabot az én történetemből. Azt vizsgáltam, mennyire számít a tervező háttere egy ruhánál. Tudtam, hogy ezek a darabok csak akkor lesznek teljesek, amikor valaki felveszi őket.

Ennek mentén hogyan alakítottad ki a színpalettát? 

A színskála erősen visszautal a kórházi élményekre.  A véres vizelet által elszínezett kórházi lepedő volt a kiindulási pont, ahogy a klinikai fehér anyagból a foltok kimosása újra fehér lesz. A színek nem az egyes öltözékekben keverednek, hanem look-onként van egy meghatározott szín. Így jutottam el a klinikai hideg fehértől a már bézsbe hajló meleg fehérhez az utolsó ruhánál.

Ez biztosan jobban szétszálazható az egyes daraboknál és mintáknál.

A Harag öltözékben például megjelenik egy kifejezetten fontos elem, egy párnaszerű kiegészítő. Ehhez a darabhoz a betegségem ideje alatt használt, a vesémhez csatolt gyűjtőzsák volt az inspiráció. Még a betegség „csúcsán” beszkenneltem a zsákot, ami kilógott a hátamból, egy olyan alkalommal amikor nagyon rosszul voltam. Szépnek találtam a véres folyadék által kirajzolódó mintázatot és tudtam, hogy egyszer majd kezdek valamit ezzel az emlékkel. Ezt a zsákot reprodukáltam kötött anyagból. Előre helyeztem, az öltözék fókuszává tettem és a zsákkal lehet rögzíteni a felsőt. Amikor beteg voltam mindent megtettem, hogy elrejtsem, közben mégis azt éreztem, hogy mindenki azt nézi, mindenki tudja, hogy ott van a ruháim alatt. De talán a legdühítőbb az volt, hogy nem úgy működött a testem, ahogy kellett volna, és hogy minden megváltozott egy másodperc alatt. Természetesen nem minden darabnál ennyire vizuális a kiindulási pont, mert az érzéseim sem voltak egyértelműek vagy lefordíthatóak ennyire kézzelfogható elemekké.

A leírásodban olvastam, hogy többször is éltél ilyen szimbolikus képekkel, társításokkal, hasonlatokkal.

Igen, ez az anyag- és színválasztásban is visszatért. Például a Depressziónál szintetikus, hidegfémes fonalból van az egész, de az elfogadás természetes. De ugyanilyen párhuzam a kagylógyöngy-vesekő, tű-hidegfonal, vagy vér-zsugorodó fonal a haragnál. Ilyen apró dolgok ezek, nem literális hasonlatok.

Hogyan választottad ki az egyes kötésmódokat?

Először csináltam olyan 60-70 kötésmintát, próbáltam kitalálni melyik fonal milyen technikával működik. Volt, amikor rögtön tudtam, hogy jó, ez a fonal, ez a szín, ez a kötésmód szükséges ahhoz, amit szeretnék máskor pedig hetekig ültem felette. Az egyezkedés volt az utolsó, amit összeraktam, mert az minden stádium keveréke és szándékosan nem egy végletekig kigondolt öltözék. Ott a kötésmód és a fonalak visszautalnak a többi darabra a kollekcióban.

Önmagában, nem akar több lenni, mint ami, mert ez egy átmeneti állapot. Próbáltam vizualizálni, milyen is amikor az ember folyamatosan megkérdőjelezi magát, ezért sem leszek soha kész, vagy elégedett igazán ezzel a darabbal.

A kötésben nem minden irányítható, van, hogy nem tervezhetően viselkedik, másképp kunkorodik a fonal. Volt ebben egyfajta bizonytalanság, véletlenség?

Igen, de én ezért is szeretem nagyon a kötést hiszen én készítem az alapanyagot is. Ez az én személyes sztorim, az egész végigment a kezem alatt, és kézzel is van összevarrva a kollekció 95%-a. Volt olyan fonal amelyikkel meg kellett küzdeni, mert leszakadt a gépről amikor már csak két sor volt hátra, és ha valaki köt, az tudja, hogy ez apokalipszis jellegű probléma, az egész nap kuka, és újra kell kezdeni. Van olyan darab, ahol kitaláltam előre pontosan milyen legyen és olyan is amikor a gép előtt találtam ki a pontos formát vagy mintát, sok esetben a véletlenre bíztam magam.

Mi okozott leginkább kihívást a tervezési folyamat során?

A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy eldöntsem, egyáltalán hogyan kezdjek neki. Ez egy sok sírásos folyamat volt, vissza-visszatérés, amit végigkísért a folyamatos elégedetlenség. Szorongtam, mert ez a kollekció mégiscsak rólam szól, elég jó lesz-e és hogy ez mennyire lehet releváns. Hetek, hónapok teltek el úgy, amikor bent voltam a műhelyben reggeltől estig dolgoztam rajta, és azt éreztem sehová sem haladok. Így utólag visszatekintve amikor azon aggódtam, melyik sziluett vagy anyag a legjobb, az eltörpül a mentális blokkhoz képest. Az egész kollekció egy kitárulkozás… megpróbálni úgy kitárulkozni, hogy ne sérüljek meg benne újra.

Tartottál a visszhangoktól? Milyen volt a fogadtatás?

Alapvetően pozitív volt, amit kaptam az emberektől. De ez egy kétélű kard, ha valami olyanból indulsz ki, ami ennyire személyes… nem olyan, mintha azt mondod „inspirációm a vörös rózsa volt”, és mindenki tudja, hogy az mit jelent, hogy kell kinéznie stb.

Belülről milyen érzés volt ezt a nyilvánosság elé tárni?

Furcsa megélni, hogy valami, ami belőlem jön és rólam szól, érdekel másokat és ennyire támogatóak. Nem csak a közösségem, hanem szinte mindenki, aki interaktált a munkámmal pozitívan reagált. A diplomavédésen is az volt a végső komment, hogy megéri erről beszélni mert ez fontos. Ez a legnagyobb tanulság talán, hogy megérte. Valahol ezzel is foglalkoztam a kollekcióval folytatott munka során, hogy megéri-e a szenvedés az alkotás majd pedig a végtermék miatt.

Akkor most, ahogy visszatekintesz a kollekcióra, teljesnek érzed?

Az, amit akkor akartam mondani vele, az befejezett, egy komplett sztori. Nyilván lehetne rajta változtatni, de szerintem nagyon jó alap ahhoz, amit a jövőben szeretnék csinálni, és kipróbáltam új technikákat, amikkel szívesen foglalkoznék a jövőben.

Az egész kollekcióban hangsúlyosabb a konceptualitás, mint a funkcionalitás, a wearable art irányba is hajlik. Te hogyan tekintesz rá?

Igazából sokkal hordhatóbb, mint amennyire számít rá az ember, mert mégiscsak kötött, így nyúlik, alkalmazkodik a testhez. Meglepően kényelmes is, de kicsit ijesztő lavírozni ezen, hogy wearable art, mert nem vagyok képzőművész.

Hogy őszinte legyek, engem a funkcionalitás nem érdekel, ami nem a legpraktikusabb dolog divattervezőként, de mindig azt éreztem, hogy abban mindig lesznek emberek, akik sokkal ügyesebbek, mint én. Engem a storytelling érdekel, és ha még fel is lehet venni, amit készítek, akkor az egy bónusz. 

Trauma és test

Diplomamunka – Trauma feldolgozás egy dívakollekción keresztül

^{Kreditek:
Fotó: Szilvási Csaba
MUA: Benkő Zsana
Haj: Mezei Mercédesz
Modell: Alvarez Insua Viktória @Icon Model Management}

Moholy-Nagy Művészeti Egyetem 
^{Divat- és textiltervezés MA}

^{Témavezető: Nagy Adrien
Szakdolgozati Konzulens: Babarczy Eszter
Szakdolgozati Opponens: Keszeg Anna}

CV

TAPASZTALAT

TANULMÁNYOK

Címkék: Szabó Fanni Eperké, Trauma és test, MA diploma, ArtHungry, Divat, mome, Diploma ON, style, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem