Elegünk van az életrajzi filmekből, de lassan már a fikcióból is – Kritika: Daisy Jones & The Six

Avatar photo
2023.03.30., 0:13

Nagyjából a könyökünkön jönnek ki azok az életrajzi drámák, amelyek nem igazán találják az arany középutat a családbarát matinéra tompított rock ‘n’ roll sztorik és az Andrew Dominik-féle szenvedésfétises megközelítések között. A Taylor Jenkins Reid bestseller regénye alapján készült Daisy Jones & The Six egyértelműen az előbbi kategóriába tartozik, miközben a Fleetwood Mac tagjainak zavaros szerelmi szálaiból inspirálódva megpróbálja a nulláról felépíteni a ’70-es évek legnagyobb bandájának mitikus történetét.

Ha van olyan könyv, amire bátran rá lehet aggatni a TikTok-híres jelzőt, akkor az a Daisy Jones & The Six. Az írónő Evelyn hét férje című kötete szintén hasonló sikereket ért el a közösségi médiában, amelynek köszönhetően a Netflix gyorsan fel is vásárolta a megfilmesítés jogait. Az előfeltevés egyébként mindkét könyv esetében ugyanaz: egy áldokumentarista jelleggel elmesélt történet, ahol a szereplők több évtized távlatában egy interjú formájában rántják le a leplet a botrányos múlt eseményeiről.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A Daisy Jones & The Six megfilmesítésére már a hivatalos megjelenés előtt lecsapott Reese Witherspoon produkciós cége, a Hello Sunshine, amely olyan viszonylag elismert minisorozatokat és filmeket jegyez, mint a Kis tüzek mindenütt vagy az Ahol a folyami rákok énekelnek. A két főszerepre a brit romantikus hős Sam Claflin-t és Elvis meglepően tehetséges unokáját, Riley Keough-ot sikerült leszervezni. A színészpáros a hetvenes évek legnagyobb bandájának frontembereit volt hivatott megformálni, akiknek karakterei nagyjából megfeleltethetőek Lindsey Buckingham-nek és Stevie Nicks-nek.

Jenkins Reid elmondása szerint egy Fleetwood Mac fellépés ihlette a könyvet, ahol a banda frontemberei a Landslide című szám előadása közben olyan fájdalmas és romantikus pillantásokat vetettek egymásra, hogy az írónőnek muszáj volt mögé fabrikálnia egy történetet.

A feltételezés egyébként egyáltalán nem alaptalan, tekintve, hogy zárt ajtók mögött valóban egy igen zavaros szerelmi viszony zajlott le a Fleetwood Mac tagjai között.

Aurora, a fiktív platinalemez

A színészek egy 18 hónapos kőkemény bandatáboros kiképzésen estek át a forgatást megelőzően, ahol Claflin és Keough körülbelül a semmiről húzta fel magát a hiteles rocksztár státuszig, amiért mindenféleképpen jár az elismerés. Claflin-nek sohasem volt korábban ilyen jellegű szerepe, míg Keough – annak ellenére, hogy Elvis Presley unokája – semmilyen zenei előképzettséggel nem rendelkezett. Kétségtelen, hogy a színésznő családfája elég jól passzolt a film marketingjéhez, az viszont a nepobébi diskurzus ellenére sem írható a számlájára, hogy ne rendelkezne elegendő tehetséggel és ambícióval.

A sorozatban a Daisy Jones & The Six-et világhírnévre katapultáló Aurora lemezt ténylegesen felvették és közzé is tették Spotify-on, ahol a kitalált együttes Look At Us Now (Honeycomb) című slágere már 7 millió streamelés fölött jár. A sorozathoz összesen 25 saját dal készült, amelyek közül 11 kapott helyet az albumon, a dalszerzők között pedig olyan nevek bújnak meg, mint Phoebe Bridgers vagy Marcus Mumford. Az fikcionális bandának külön hitelességet kölcsönöz az, hogy a számokat valóban a színészek énekelték fel. Akár az is elmondható, hogy a Spinal Tap óta nem láttunk ennyire hihető fiktív zenekart.

Egy Daisy Jones & The Six koncertre mindenféle irónia nélkül szívesen elmennék, még úgy is, hogy a dalok többsége kissé túlpolírozott és mellőzi azt a karcosságot, ami az autentikus rock ‘n’ roll őserő egyik legfontosabb hozzávalója.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

Papíron tökéletes, kamerán már kevésbé?

A történetbe ‘90-es évekbeli dokumentumfilm snittekkel csapunk bele, azzal viszont már szinte azonnal tisztában vagyunk, hogy nem végződik jól a banda pályafutása. Az együttes egy hírhedt chicagói koncert után váratlanul felbomlott, a tagok pedig többé-kevésbé a rivaldafénytől visszavonulva élték mindennapjaikat, egészen mostanáig.

Smink terén a sorozat sok kívánnivalót hagyott maga után, hiszen nézőként elég nehéz volt elhinni, hogy jó néhány évnyi drogozás és alkoholizmus után a Sam Claflin által alakított Billy Dunne gyakorlatilag jobban néz ki, mint 20 évvel korábban.

A képernyőn pár komikusan rossz paróka is megjelenik, amelyek közül egyértelműen a Timothy Olyphant által megformált turnémenedzser viszi a prímet. Ezzel szemben muszály megemlítenem, hogy mekkora mélységet adott a sorozatnak a jelmeztervező, Denise Wingate munkája. Nemcsak kísértetiesen korhű szetteket láthattunk, de a ruhákkal való történetmesélés és karakterépítés is egyértelműen a tervező kisujjában volt.

Eredetsztori szinten nagyjából semmi olyat nem sikerült képernyőre vinni, amit mondjuk ne láttunk volna már korábban a Mötley Crüe: Mocskos rock’n’roll-szerű filmekben. Négy középosztálybeli kissrác elkezd zenélni egy pittsburghi garázsban, amibe becsatlakozik egyikőjük bátyja, hogy némi kémia is kerüljön a dologba.

Ebben a korszakban ismeri meg főhősünk első szerelmét Camila Alvarez (Camila Monroe) személyében, aki végre megtöri a passzív zenészfeleség karakterét, némi feminista kicsengést adva a sztorinak. Monroe nemcsak zavarba ejtően gyönyörű, de a sorozat legkeményebb és legintenzívebb jeleneteiért is ő a felelős.

Hozzá hasonlóan jól megírt női karakter Karen Sirko (Suki Waterhouse) alakja, aki szőke kócos wolfcut frizurájával és enyhén ignoráns brit akcentusával a Fleetwood Mac billentyűs Christine McVie kiköpött mása volt. Az összes női főszereplő közül sajnos pont a legfontosabb karakter, a Riley Keough által megformált Daisy Jones érződött a leglaposabbnak. Daisy egy tehetős Los Angeles-i családba született, ahol nemhogy szeretetet nem kapott, de gyerekként anyja érzelmileg bántalmazta. Az ebből fakadó sebeket először a zenével, később pedig mindenféle káros szerrel igyekezett betapasztani. Hamar lázadó tinédzser vált belőle, aki izgatottan szökött be olyan ikonikus hollywood-i koncerthelyszínekre, mint a Troubadour vagy a Whisky a Go Go. Annak ellenére, hogy elkezdte megtalálni önmagát, lépten nyomon ugyanabba a problémába ütközött: a férfiak csak múzsaként tekintettek rá, saját ötleteit pedig szemérmetlenül ellopták. A gyermekkori abúzus és az abból fakadó önbizalomhiány miatt nagyon nehezen állt ki magáért, amikor ez viszont végre megtörtént, akkor sokkal inkább irritálónak hatott, mintsem tüzesnek és katartikusnak.

A történet központi konfliktusát a Daisy és Billy közötti tiltott románc adja az ellenségekből szeretők klisé kiteljesedésével. Csodával határos módon a forgatókönyvírok valahogy azt is megoldották, hogy két percig se tudjunk azért szurkolni, hogy működjenek közöttünk a dolgok, hiába törekednek a színészek minden erejükkel a kémia megteremtésére. Egy sokkal indokoltabb és organikusabb párost alkot a ritmusgitáros Graham Dunne (Will Harrison) és a billentyűs Karen, akik még relatív mellékvágányként is jobban lekötötték a figyelmem, mint Daisy és Billy tét nélkülinek érződő vívódásai.

Életrajzi drámák a gyártószalagról

Hollywood évről évre egyre kevesebb kockázatot vállal, ennek pedig alapvető tartozékai a sematikus, biztonságosan megközelített, minden kritériumnak megfelelő filmek. A Bohém Rapszódia, Rocket Man, és Elvis után már jogosan érezhetjük azt, hogy futószalagon jönnek a rocksztárklisékkel megtűzdelt alkotások, amelyek közül egyedül csak a Rocketman volt az, ami némi újdonságot tudott mutatni valóságtól elrugaszkodott kísérletező jellegű történetmesélésével. Még felcsillanhat a remény, ha mondjuk egy olyan képzelet szülötte sztoriról van szó, mint a tinédzser újságíró szemszögéből elmesélt Majdnem híres, vagy a grandiózus hatást egy tényleges popsztárral megalapozó Csillag születik.

A Daisy Jones & The Six esetében viszont sem újszerű perspektíváról, sem hatalmas nevekről nem volt szó, amitől a sorozat gyakorlatilag az egyszer nézhető kategóriába csúszott.

Ettől függetlenül teljesen élvezhető, egyhétvégi semmittevéshez majdnem annyira jól passzoló alkotás, mint az első évad után elkaszált Bakelit című Scorsese-sorozat.

Mit láttunk volna szívesebben?

A sorozat egyik legizgalmasabb karaktere Daisy legjobb baránője, a diszkópionírként definiált Simone Jackson (Nabiyah Be), aki a kiszolgáltatott Los Angeles-i soul énekes pályát maga mögött hagyva egy jóval előrehaladottabb gondolkodású New York-i közegbe költözik. Simone underground klubokban kezd fellépni DJ baránőjének segítségével, ahol közösen teszik le a disco mozgalom alapjait.

A sztori esszenciáját a feminizmus, szexuális felszabadulás, és melegjogi mozgalmak adják, ahogy közvetlenül hatnak a klubkultúra és zeneipar változásaira. Simone-ra végül az Atlantic Records is felfigyel, a hangzatos lemezszerződés egyetlen feltétele viszont az, hogy mindenképp titok maradjon az énekesnő homoszexualitása.

Ez a történetszál mérföldekkel érdekesebb táptalaja lehetett volna egy zenész életet boncolgató minisorozatnak, és ha egy spin-off szériához már túl késő, azért reméljük, hogy volt olyan rendező, akit akár egy kicsit is megihletett Simone Jackson legendája.

Fotók: Amazon Prime Video

Címkék: , , , , , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás