2025. január 15-én, 78 évesen elhunyt David Lynch filmrendező és vizuális művész, az amerikai kultúra egyik prominens alakja, aki Buñuel óta a legnagyobb szürrealistaként feltérképezte és megalkotta a tudatalatti vágyak és rémálmok moziját. Munkái egyértelműen próbára teszik a nézőt – nem tudhatjuk, mire gondolt, de abban biztosak lehetünk, hogy a válaszok nem odakint, hanem bennünk rejtőznek.
A szomorú hírt Lynch Facebook-oldalán jelentették be:
„Mély szomorúsággal értesítjük mindazokat, akik ismerték, hogy elhunyt David Lynch, a férfi, az alkotó. Kérjük, hogy ebben a nehéz időszakban tartsák tiszteletben a magánéletünket. Óriási lyuk tátong most a világban, hogy már nincs velünk. De ahogy ő mondta volna: »Ne a lyukra figyelj, hanem a fánkra.« … Csodálatos nap van, aranyló napsütéssel és kék égbolttal.”
Még augusztusban árulta el, hogy hosszú évek dohányzásának következményeként emphysemában szenved, és nem mer otthonról kimozdulni, mert fél, hogy elkapja a COVID-19-et.
David Keith Lynch 1946. január 20-án született a montanai Missoulában. A szülei munkája miatt folyamatos költözésre kényszerültek: először Idahóba, majd Washington államba, végül Virginiába. Iskolásként nem tűnt ki a többiek közül, később sokakat meglepett, hogy a visszafogott személyisége és művészetében megjelenő erőszak között milyen éles ellentét feszül.
David Lynch utolsó filmje 2006-ban, az Inland Empire volt, de 2017-ben visszatért a Twin Peakshez és leforgatta a 3. évadot, plusz egy 17 perces rövidfilmet is készített What Did Jack Do? címmel.
Azóta nem állt kamerák mögé, helyette inkább a zenére koncentrált. A zene írásban is hasonlóan kísérletező volt, 1997-ben felépített egy házi stúdiót, ahol egészen termékenynek bizonyult és olyan kollaborációk születtek, mint a Polish Night Music vagy a tavaly megjelent Chrystabellel közös Cellophane Memories című album. Chrystabell például azt mesélte, hogy Lynch olyan instrukciókkal dolgozott, mint: „képzeld el, hogy épp úsztál, és kellemesen elfáradtál”, aztán ebből a hangulatból indultak el. Ezeket a sávokat Lynch kollázsolta, effektezte, lassította, szétvágta, majd újra összerakta.
Lynch effajta hozzáállása a hanganyaghoz már a az első filmjeiben is megmutatkozott. Az Eraserhead sötét indusztriális hangeffektjei, a Blue Velvet nosztalgikus crooner dalai, vagy a Mulholland Drive híres jelenete, ahol Rebekah Del Rio a Llorando spanyol nyelvű verzióját énekli, a Lost Highway soundtrackjén ott a Rammstein, a Wild At Heart-ban speed metal Elvis-feldolgozás szól – mindegyik hordozza azt az ambivalenciát, ami Lynch munkáit mindig is jellemezte, mindezt teszi úgy, hogy felépít egy diegetikus filmvilágot is. Ott van a szépség és a rémálom, a nosztalgia és a disszonancia, a múltidézés és az irónia.
Sok élvonalbeli rendezőt könnyű besorolni bizonyos zsánerek közé, viszont Lynch művészete nem ilyen. Nehéz dekódolni és nem összetéveszthető mások alkotásaival – nem illeszkedik egyetlen kategóriába sem. Pauline Kael filmkritikus „az első populista szürrealistaként” hivatkozott rá, filmjei Buñuel és Dalí szürrealista hatásait hordozzák, de a Billy Wilder legendás Sunset Boulevard féle noir stílusjegyei is felsejlenek a filmjeiben.
Minden munkája egyedi és kívülálló, furcsa érzéseket keltenek, mintha egy másik térben születtek volna. A szörnyetegek és hétköznapi emberek álomszerű látomásban egyensúlyoznak a jó és a rossz között. Felszínre hozta a kényelmes kisvárosi Amerika archetipusából a kétely és az undor lefojtott érzéseit, és a Grimm-mesékre emlékeztető horror elemeket keverte a M.C. Escher rajzainak nyomasztó hatásával. Még az esetenként boldog befejezés sem oldotta fel azt a bizonyos nyomasztásztó érzést. „És ennek mi értelme?” – kérdezték tőle majdnem 50 éven keresztül. Az utolsó filmje kapcsán is felmerült, hogy miről szól, amire csak annyit felelt, hogy: „Egy bajba jutott nőről.” Nem volt hajlandó elárulni, hogy „mire gondolt a költő”. Hatása megkérdőjelezhetetlen, egy 2012-es, közel 900 szakértő véleményét összegző felmérésben a Sight & Sound magazin a Mulholland Drive-ot a 28., a Blue Velvet-et pedig a 69. helyre rangsorolta.
1990 tavaszán indult el a Twin Peaks, és azonnal új szintre emelte a televíziózást. Mindenkit egy kérdés foglalkoztatott: ki ölte meg Laura Palmert? Azelőtt ki hitte volna, hogy a szappanopera és a szürreális horror keveredhet egy kisvárosi krimiben? A Twin Peaks nem csak a gyilkosság titkát adta, hanem a történet és a karakterek is jól működtek, miközben az egészen ott telepedett az a bizonyos Lynch-féle furcsaság. Olyan rajongókat vonzott magához, mint David Bowie, Moby, sőt a legenda szerint még Mihail Gorbacsov szovjet vezető is a rajongója volt. A pletykák szerint Gorbacsov annyira elragadtatott volt a sorozattól, hogy felvette a kapcsolatot amerikai kollégájával, George H. W. Bush-sal, hogy megtudja, ki ölte meg Laura Palmert. Ennek a furcsa történetnek a hitelessége persze vitatható, de maga a tény, hogy egy ilyen pletyka létezik, remekül jelzi a sorozat iránti szenvedélyt és lelkesedést. És emellett persze ott volt még Angelo Badalamenti zeneisége is.
A Twin Peaks zenéjének története
Badalamenti és Lynch kapcsolata egy igazi aranybánya volt. 1989-et írunk, a rendező éppen Angelo Badalamenti manhattani irodájában áll, és a közelgő – a gyilkosságról és rejtélyről szóló, északnyugati kisvárosban játszódó sorozatához szeretne zenét. Zene nélkül nem lehet elkezdeni. Nála a zene és a képi világ olyan szorosan összefonódtak, hogy ha nincs meg a megfelelő hangulat, akkor az egész projekt bukhat. Végül a kettejük sikerének esszenciája abban rejlik – Badalamenti és Julee Cruise énekesnő visszaemlékezései alapján –, hogy Lynch-el együtt ültek le, és ő az improvizálásban hozta létre a Laura Palmer’s Theme-et egy Fender Rhodes zongorán.
David Lynch, Julee Cruise és Angelo Badalamenti 1989. októberében, New Yorkban
„David azt mondta: Indítsd valami baljósan, mintha sötét erdőben lennél, halkan fúj a szél a fák között, tündököl a hold, a háttérben bagoly huhog, majd áttérsz valami szépre, hogy tükrözze egy gyönyörű tinédzser lány problémáit. Aztán, ha megvan, térj vissza, csinálj valami szomorút és újra menj vissza abba a szomorú, baljós sötétségbe”
– idézte fel a zeneszerző. „Lehet, hogy szerencse volt, de tényleg egyetlen felvételben lefordítottam ezeket a szavakat zenére.”
Az említett dal mellett Badalamenti sorra alkotta a sorozat szürreális világát színesítő remekműveket. A Freshly Squeezed bluesos hangulatával a sorozat báját, a Dance of the Dream Man pedig annak egyre furcsább atmoszféráját hozza elő. Van, ahol egy-egy szám több szerepet is betölt, ilyen például az Audrey’s Dance, ami először a nyomozás eleganciájához illik, majd az átalakul egy édes álommá: szaxofonnal és a leplezetlenül szexi klarinéttal. Grady Tate jazzdobjai mindvégig ott vibrálnak és a finoman lüktető dobok nélkül Badalamenti pop és jazz ötvözetének zsongása aligha lenne ilyen érzékeny és fülbemászó. Néha a dalok egyszerűen áthelyeződnek a történet világába és a cselekmény részévé válnak: a dalok felbukkannak a kocsmák jukeboxaiban, vagy épp a helyi zenészek játsszák el és a karakterek hallgatják őket. Amikor Cooper ügynök próbál visszaidézni egy kulcsfontosságú álom részletet, az ujjaival az eredetileg a fejében kísérő ritmust koppintja.
A legjobb történetet végül Badalamenti mesélte el arról, hogyan is hatott a Twin Peaks a popkultúrára. „Felhívott Paul McCartney irodája, és azt mondták: Angelo, Paul szeretné, ha eljönnél, és együtt dolgoznátok.” – meséli. „Az Abbey Roadon találkoztunk és azt mondta: Meghívtak a Buckingham-palotába, hogy a zenekarommal játsszunk 40 percet a királynő születésnapján. Amikor a királynő odajött hozzám, azt mondja: Ó, Mr. McCartney, milyen jó látni magát! Erre én: Nos, felség, én is izgatott vagyok, mindjárt elő fogunk adni néhány dalt. Mire ő: Sajnálom, nem maradhatok, öt óra nyolc van, mennem kell megnézni a Twin Peaks-t!”
A Twin Peaks második évadának fináléja nemcsak a rajongókban hagyott űrt, hanem Lynch számára is egy korszak lezárását jelentette. A 90-es évek elejére Lynch már a csúcson volt. A Twin Peaks után Badalamenti Grammy-díjat nyert és olyan nevekkel dolgozott együtt, mint a Pet Shop Boys, vagy David Bowie. Megírta az 1992-es barcelonai olimpia nyitó témáját, és több tucat filmnek komponált zenét, miközben a Lynch-el való kapcsolata három további filmre és a 2017-es Twin Peaks-re is kiterjedt. „Én értem Davidet, ő meg engem” – mondta egyszer Badalamenti. „Hallgatom őt, és szinte azonnal elkezdek hallani mindent.”
A zene egy különös dolog. Valamit művel az agyunkkal és a szívünkkel. A zene belép belénk, és egy csomó dolog kezd el történni. Gyakran képeket és jeleneteket formál – olyan, mintha ajándék lenne. Ez akkor is megtörténhet, amikor már hallottad a zenét korábban, de azon a bizonyos napon, azt a bizonyos dolgot hallgatva valami más történik. Egyszerűen varázslatos.
David Lynch és Angelo Badalamenti öröksége örökre beíródott a mozgókép-, és zeneirodalom történetébe.
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.