Dűne 2
Lenyűgöző látványt hozott a Dűne 2
A Dűne második részével Denis Villeneuve rendezőnek ismét sikerült a science fiction rajongó közösségen és a film fanatikusokon túli réteget is megszólítani. Az előzményfilmnél jóval eseménydúsabb folytatás olyan vizualitást és atmoszférát hozott el a közönségnek, amivel kétségkívül rangos helyet érdemel a filmtörténelemben. Kritikánk a Spielberg által is az egyik legbriliánsabb sci-fi-nek titulált filmről.
A második rész történetben éppen ott veszi fel a fonalat, ahol az első félbemaradt, de itt már az Arrakis őslakosai ellen induló hadjárat és a politikai viszályok egyre kiélezettebbé és bonyolultabbá, a vallásos jelleggel való átszőttség pedig egyre inkább hangsúlyossá válik. A főszereplő, az Atreides ház egyetlen élő leszármazottja, Paul Atreides (Timothée Chalamet) és anyja, Jessica (Rebecca Ferguson) továbbra is igyekeznek alkalmazkodni a sivatagi élethez, valamint beilleszkedni a fremenek közé, noha eltérő célok motiválják őket. Eközben a Harkonennek továbbra is dolgoznak a sivatag meghódításán és a fűszertermelés monopolizálásán. A korábbi szálak a második filmben a királyi család jeleneteivel és relációival, valamint a Bene Gesserit működésébe való kicsivel mélyebb betekintéssel egészülnek ki.
Paul – akire most már négyféle néven is hivatkozhatnánk – a második filmben sokkal aktívabb cselekvővé és cselekményformálóvá válik, annak ellenére, hogy tettei mögött nagyban meghúzódnak rajta kívül álló, politikai érdekek és külső nyomások. Timothée Chalamet hitelesen formálja meg a ráaggatott messiás szereptől kezdetben idegenkedő és elzárkózó, bosszúszomjas, ugyanakkor tapasztalatlan főhőst és kellő érzelemmel tölti meg a nehezen érthető suttogásokat és a kétségbeesett kiáltásokat is. A Zendaya által megformált Chani a korábbinál ugyan több szerepet kapott, történetalakító szerepe továbbra sincs, inkább eszköze, eleme az események alakulásának. Ezzel egyébként nincs egyedül, a legtöbb karakter személyiségének fő jellemzője a történetben betöltött szerepük. A második részben feltűnő Florence Pugh hozza a tőle elvárható, magas színvonalat, ahogy Rebecca Ferguson sem okoz meglepetést a komplex erők által befolyásolt és formált karakterének akkurátus, hiteles megformálásával.
A szereplőgárdából mindenképp érdemes kiemelni Austin Butlert, aki a Báró unokaöccsét, Feyd-Rautha-t alakítja. A karakter alapvetően kissé bukdácsol, pszichopátiáján és elvetemültségén kívül nem tudunk meg róla sokat a filmből, és majdnem olyan gyorsan el is tűnik, ahogy előtűnt. Ez leginkább azért probléma mert így nem sikerült hatásosan előkészíteni és elhitetni a nézővel, hogy a karakter a film bármelyik pontján is releváns kihívója lehetne a Lisan al Ghaibnak hitt Paul Atreidesnek. Ennek ellenére Butler játéka mindent kihoz a karakterből, amit ennyi idő alatt ki lehet és valahogy kicsit felszabadító is, hogy a Bárót körüllengő zsigeri undorhoz képest az unokaöccs kapcsán inkább egy lecsupaszított, steril unszimpátia ébred fel a nézőben.
Nem a fiatal Harkonnené az egyetlen szál azonban, amelyik kérdéseket hagy maga után és nagyon is jogos a hiányérzetünk. A fremenekről továbbra is kevés információ áll rendelkezésünkre, a róluk származó összes ismeretünk másokkal való relációkból nyerjük, mintha az aktuális viszályok előtt nem történt volna velük semmi említésre méltó, ami nyilvánvalóan nincs így. A férgek létezése szintén rengeteg kérdést vet fel; a korábban megközelíthetetlennek tűnő szörnyetegeket különösebb magyarázat nélkül a második film végén már szinte, mint haszonállatokat látjuk, melyekkel a fremenek mintegy szimbiózisban élnek. Ebben az esetben sem kielégítő, hogy csak a fremen nézőpont lassú megnyílásával kapunk betekintést a teljes sivatag, a Dűne működésébe.
A következetlenségek, a logikai kérdőjelek egy része abból adódik, hogy az alapul szolgáló könyv történetvezetése is rendkívül kusza, és az adaptáció – még ha ez is lenne a célja – nem tudna mindent átadni. Azok számára, akik olvasták a könyvet ez nem meglepő módon még inkább frusztráló – ehhez elég csak beleolvasni az online közösség kommentszekciójába. Ebben azonban tudatos rendezői döntések is nagy szerepet játszanak, ugyanis be kell látni, hogy egy jó könyv és egy jó film receptje nem feltétlenül lehet ugyanaz. A fűszer jelentősége szintén járulékos veszteségként elveszett az adaptációban. Látunk ugyan néhány meghiúsult betakarítást és az első filmben esett pár félmondat a felhasználásáról, hatásairól, de valójában nem kerül hangsúlyozásra a nyersanyag rendkívüli és kizárólagos jelentősége.
A történetmesélésen túllépve viszont lehetetlen elmenni a film audiovizuális megoldásai mellett, melyek meghozták azt a valódi, nagyszabású filmélményt, amire sokan régóta vártak. A szuggesztív, sejtelmes, visszatérő hangeffektektől a mély basszusokkal kísért, drámai jelenetekig minden hang megoldás tökéletesen támogatja a szintén kivételes képi világot. Ennek talán az egyik legjobb példája a film leglátványosabb jelenete, melyben Paul először kísérli meg, hogy egy homokférgen utazzon. A film rendkívül tudatos képalkotással teszi valóságossá a jelenetet, amitől nézőként ugyanolyan felfokozott hangulatban érezhetjük magunkat, mint az elismertségért és egyúttal életéért küzdő karakter. A férgek jeleneteiben egyébként minden alkalommal lenyűgöző speciális effektekkel találjuk szemben magunkat, amik még a kevéssé felszerelt mozitermekben is jól tudnak érvényesülni.
A hangulatfestés és a látvány az átkötő jelenetekben is hozza a magas minőséget. A kameramunka még az első filmnél is kreatívabb volt, számtalan változatos perspektívát láthattunk Greig Fraiser operatőrtől egy-egy jelenetnél, és a nagytotálok is érzékenyen váltakoztak a közeli képekkel. Rengeteg átkötő snittben és vágóképben jelenik meg a látomásos, délibáb jelleg, aminek köszönhetően a közel három órás film során szinte mi is a sivatagban érezhetjük magunkat, a moziteremről legalábbis biztosan megfeledkezünk. Az új adaptációnak nagy előnye, hogy nem ragaszkodott a vizuálisan gyakran túltelített előképekhez és mind a berendezés, mind az öltözetek területén letisztultabb elemeket használ. A díszlet, a jelmezek úgy simulnak bele az összképbe, hogy az embernek kedve lenne minden egyes képkockán hosszasan elidőzni.
A vizualitást tekintve a leginkább kiemelendő, hogy semmilyen művi hatás nincs abban, amit látunk. Nincsenek könnyen kiszúrható CGI effektek vagy makett-hatás, az idegen elemek is hihetően illeszkednek bele az elképzelhetőbe. A végtelen homokkal borított táj olyan valóságot tár a szemünk elé, amit szinte meg tudunk érinteni, mégis képes túlmutatni az általunk ismert és megtapasztalt valóságon. A film teljesen kihasználja a rendelkezésre álló technológia és a nagy képernyő által kínált lehetőségeket. Bár a gördülékeny narratíva kétségtelenül feláldozásra került a vizualitás oltárán, éppen ennek tudható be, hogy a Dűne 2 nem csak filmként, hanem sokkal inkább egy élményként írható le.
A történet egyik legérdekesebb rétegét az a feszültség adja, amit a vallási fanatizmus, a személyes felelősség, valamint a politikai érdekek és stratégiák egymásnak feszülése eredményez. A film rendkívül hihetően és valóságosan ábrázolja, ahogyan a messiás eljövetelébe vetett hit alapjaiban meghatározza, majd formálja és a fremenek és a kívülről érkezők kapcsolatát. Ez a kapcsolat nehézkesen fejlődik, a bizalom elnyerése hosszú és bonyolult folyamat, melynek minden új feltételével csak az előző megugrását követően szembesülünk, éppen úgy, mint a főszereplők. Persze, a kapocs kialakulása nem annyira epizodikus, mint ebből a dinamikából gondolhatnánk, az egyes határhelyzetektől eltekintve organikusan mélyül az emberek bizalma a remélt messiásban. Ennek a bizalomnak a törékenységét jól érezzük a film alatt egészen az utolsó fél óráig, amikor drasztikusan felgyorsulnak az események és a korábban fennálló, érzékletesen vászonra vitt őrlődés váratlan hirtelenséggel véget ér. A hosszú filmeknek szinte szükségszerűen felrója a közönség egy része, hogy vontatott, ez a Dűne 2 esetében sem alakult másként. Itt azonban, ahogy azt a képi világ kapcsán már kifejtettem, akkor is rengeteg minden történik, amikor a cselekmény éppen lassabban halad.
Ha röviden kellen megfogalmazni, miért kiemelkedő alkotás ez a film, én mindenképp a hangulatteremtést és az atmoszférát emelném ki, amit a korábban méltatott audiovizuális eszközök támogatnak meg – ebben jelentős szerepe volt a filmen dolgozó magyar kreatív stábnak is. Összességében tehát, aki még nem látta, de klasszikus, látványos, magával ragadó filmélményre vágyik, az biztosan nem fog csalódni, ahogy az sem, aki vitaindító, megvitatható filmet keres. Ugyanis bár válaszokat nem mindig, kérdéseket annál inkább szolgáltat a film, méghozzá nem is akármilyen csomagolásban. Már csak az a kérdés, hogy egy harmadik film, hogyan korrigálja az előzményfilmek vélt és valós hiányosságait, és hogy mi mindent tud még hozzátenni ehhez az előttünk megszülető, újdonsült Dűne univerzumhoz.
A Dűne 2 március 14-től látható a hazai mozikban.
