Blonde – egy nagyon őszinte filmkritika

Marilyn Monroe hatvan évvel halála után még mindig korunk egyik legnagyobb kulturális ikonja, és leggazdagabb elhunyt híressége. Rajongás és csodálat övezi a művészetben, reklámértéke előtt „tiszteleg” a kapitalizmus. Életét bemutató, vagy inkább inspirálta filmek tömkelege lassan vetekszik a Jane Austen filmadaptációk számával. Előbbiek táborát erősíti a legújabb Blonde (Szöszi) című film, aminél Marilyn és az őt alakító Ana de Armas is mérföldekkel jobbat érdemelt volna. Figyelem, spoiler gazdag kritika következik, elrettentő céllal.

Az elmúlt években ontja magából a filmipar a különböző életrajzi filmeket, melyeket a közönség imád, az igény egyre nő. A hatalmas sikerű Én, Tonya (2017), Bohém Rapszódia (2018), Spencer (2021), és Elvis (2022) után már csak idő kérdése volt az újabb Marilyn Monroe életet feldolgozó film. Szerencsére a legenda ennek már nem lehetett szemtanúja.

Az Andrew Dominik által rendezett Blonde című dráma kapott hideget, meleget igaz a pozitívumok leginkább a legendás színésznő (által inspirált) karaktert alakító Ana de Armasnak járnak. A közel három órás noir jelenetekkel színezett szoftpornó ahelyett, hogy emléket állítana Monroe-nak hű marad Hollywood hiperszexualizáló nézőpontjához. A The New York Times egyenesen a legújabb Marilynt kihasználó nekrofil szórakoztató műsorként jellemzi, teljesen jogosan. A rendező mintha a botrányos beszélő CGI magzattal – ami tényleg inkább gagyi és nevetséges, mint megrázó –, és a vaginanézőponttal (kétszer is!) Próbálná elterelni a néző figyelmét felszínességéről és hiteltelenségéről.

Először is szeretném letisztázni, hogy egy fiktív életrajzi történetet mutat be felelőtlenül etikátlanul a film, tehát aki Monroe életére kíváncsi jobban jár egy részletes biográfia elolvasásával vagy alapos dokumentumfilmmel. Ugyanis a film alapja Joyce Carol Oates azonos című regénye – amit már 2001-ben vászonra vittek, – melyben a fikció erősen keveredik a valósággal. Ezt az írónő maga is hangsúlyozta. Tovább színezve a történetet, bár nem minden kitaláció, de a reális elemek sem tűnnek túl megbízhatónak, ennek fényében.

A gyermek Norma Jeane Mortenson hánytatott gyerekkorával nyit a film; mentális beteg anyja egyedül nevelte, megpróbálja vízbe fojtani, majd árvaházba kerül. Innen ugrunk hatalmasat, már a meghallgatásra és színész iskolába járó feltörekvő színésznőből filmcsillaggá váló színésznő fiktív szerelmi életét követhetjük egészen haláláig. Fabrikált poliámor kapcsolattal, és infantilizmusba hajló hardcore apakomplexussal, még több szexszel kiegészítve, munkamorálját és tehetségét teljesen mellőzve. Ha egy mondatban kéne összegeznem: Három órás válogatás boldogságot nem ismerő, kiszolgáltatott Norma Jean és Marilyn legrosszabb pillanataiból, aki csak férfiak mellett nem érezte magát halálra ítéltnek. Abszolút Dominik elképzelése kerekedik felül a valóságon, aki erős személyiségnek tartotta, de nem a sikerre született színésznőnek, hanem aki a saját életét akarta tönkre tenni majd eldobni. Marilyn Monroe szimbólumának és öngyilkosságának jelentését akarta feltárni, ehelyett egy mentálisan és fizikailag is bántalmazott nő hatásvadász kihasználása és tárgyiasítása mellett tette le a voksát.

A Norma Jeane találóbb cím lenne, mivel a középpontba az alterego és a magánember Norma Jean összeférhetetlen kettőssége kerül. Marilyn Monroe a Blonde-ban egy ráerőszakolt szexszimbólum szerep. A valóságban viszont már 8 évesen színésznői babérokra szeretett volna törni, és már 18 évesen tudatosan építette karrierjét. Már gyerekként a filmek megszállottja volt, melyek szebb jövőt ígértek, arról fantáziált, hogy ismeretlen apja nem más mint „Hollywood Királya”, Clark Gabel. Nagy példaképként tekintett az első platina ikonra, Jean Hallow-ra, akiről még modellként ikonikus frizuráját is inspirálta a szőke bombázó személyiség mellett.

Az egykori némafilm sztár, Ben Lyon a 20th Century-Fox egyik vezetője fedezte fel majd szerződtette le, és ruházta fel művésznevével. Az akkor 20 éves Norma Jeane Baker anyai ágáról választották a Monroe vezetéknevet, míg keresztnevét Marilyn Miller Broadway-musical sztárról kapta. Michelle Vogel filmtörténész szerint nem létezett egyetlen „igazi” Marilyn Monroe, aki inkább egy eljátszható karakter volt. A szíve mélyén Marilyn Monroe még mindig Norma Jeane volt, aki maga építette fel a magabiztos, olykor kacérkodó, szerethetően butus és megnyerő színpadi jelenséget.

Számomra a legérthetetlenebb rész az fetisizáló poliámor háromszög Norma Jeane , Charlie Chaplin Jr., (Xavier Samuel) és Eddy G. Robinson Jr. (Evan Williams) között. Erre az erőltetetten mai kapcsolatot semmi sem támasztja alá. Chaplin Jr.-ral valóban randiztak rövid ideig, erről a színész fia ír 1960-as önéletrajzában (My Father, Charlie Chaplin), viszont Robinsonnal aligha lehettek ismerősnél többek. Még az idősík sem stimmel, Chaplin Jr. valójában hat évvel Monroe után halt meg, így a férfi halála is csak egy fabrikált tragédia a filmben a változatosság kedvéért. Ráadásul a két, híres apa árnyékába szorult színészpalánta sem mutat sok empátiát Norma Jean iránt, szexuálisan teljesen kihasználják a lány érzelmi kötődését, bármennyire is szeretné a film másnak mutatni.

Ez a hármas viszony vezet az első abortuszához. A másodikat pedig Kennedy elnökkel – akit szintén indokolatlanul a repülőről egy szállodai szobába vonszolt Marilyn telefonálás közben elégít ki orálisan – folytatott viszonya során kényszerítik rá. A rendezői orvosi-biológiai érdeklődése csak a színésznő méhszájáig terjed, a nagyon is valós endometriózis, ami a Monroe két vetélését is okozta már nem ütötte meg a mércét. Ráadásul semmilyen írásos dokumentum nem támasztja alá, hogy valaha is lett volna abortusza a színésznőnek, de stúdiók előszeretettel rendelték el a terhesség megszakítást, ha így elveszítette volna valamelyik milliódolláros csillagát. Amikor Judy Garland teherbe esett első férjétől, David Rose-tól, az anyja és a stúdió együtt szervezte meg az abortuszt. Az anyja és a nagyhatalmú producerektől megfélemlítve Garlandnak nem volt beleszólása.

Monroe valóban komoly lelki traumákat szenvedett gyerekkorától kezdve, nem véletlenül járt pszichiáterhez, aki egyébként rátalált a holttestére, jelentős vagyont is hagyott rá. Ahogy a többi hollywoodi sztár, ő is gyötrelemmel fizetett a csillogásért, a Blonde viszont ezt kisarkítva állítja be döntésképtelen örök áldozatként, akire rá kényszerítették a szőke bombázó alteregót. Tulajdonképpen teljesen nélkülözi tudatos karakter és karrierépítését, megkapó személyiségét, humorát, ami őt azzá az ikonná tette, akinek a mai napig számít.

Egy ennyire gyámoltalan ember aligha merte volna kiharcolni, hogy Ella Fitzgerald egy hétig minden este felléphessen a neves Mocambo színpadán, ami az énekesnő elmondása szerint fordulópontot jelentett karrierjében, amiért örökre az adósa marad. Monroe nagyon is tisztában volt mekkora befolyással rendelkezik és nagyon is ügyes használta. Megígérte ugyanis a tulajdonosoknak, hogy minden este első sorban fog asztalt foglalni, ha Fitzgerald fellép.

A filmben megkérdőjelezi Gentlemen Prefer Blondes (Szőkék előnyben) címszerepéért ajánlott 5000 dolláros fizetését. Hiszen Jane Russellnek 100 000 dollárt ajánlottak. Monroe valójában kb.15 000 dollárt kapott, míg Russell – aki egyébként régebb óta volt az iparban és ismertebb volt – úgy150 000 dollárt keresett a fimmel. Ekkorra már elég ismert lett ahhoz nagyobb elismerésre és nagyobb tiszteletet követeljen a munkája iránt. Tudta, hogy egyre népszerűbb lesz a mozilátogatók körében és egyre híresebb. Amikor a stúdió közölte vele, hogy ő nem sztár, Marilyn élesen így válaszolt: „Nos, bármi is vagyok, én vagyok a SZŐKE”.

Valóban, a stúdiók a komikus „buta szőke bombázó” szerepeken kívül nem voltak hajlandók sokszínűbb szerepeket adni neki. Így kapta meg helyette Audrey Hepburn a Breakfast at Tiffany’s főszerepét. A stúdió korlátozásait megelegével Monroe 1954-ben szerződést bontott a Fox-szal és saját produkciós céget alapított Marilyn Monroe Productions Inc. néven. Ezzel együtt Los Angelesből New Yorkba költözött. Művelt nőként vágyott arra, hogy kihívást jelentő, irodalmi szerepeket vállaljon, mint például Ibsen Hedda Gabler című művének főszerepét vagy Grussenkát Dosztojevszkij Karamazov testvérek című művéből. Utóbbit Nyikita Hruscsovval együtt mélyrehatóan kitárgyalták egy találkozásuk alkalmával. Szerette volna megfilmesíteni Emile Zola Nana című regényét, de minden rendező elutasította. Még George Cukor – a nők rendezője – is visszautasította, mert attól tartott, hogy egy 19. századi szifiliszes prostituáltról szóló film elriasztja Monroe törzsközönségét. A férfiakat.

Közel sem a gyémántok voltak legjobb barátai, sőt nem is a férfiak, ahogy azt Andrew Dominik rendező elképzelte. Szerinte olyan „pasis lány” volt, akinek csak férfi barátai voltak, ha egyáltalán voltak neki. Így már érthető miért lett a filmbéli Marilyn szélsőségesen apakomplexusos. Minden szeretőjét és mindkét férjét, Joe DiMaggiót és Arthur Millert is újra és újra keresztneve helyett „Daddy”-nek (Apuci) szólítja, a film közepére erősen infatilizáló és degradáló hatást ér el. Arról már ne is beszéljünk, ahogy dicséretet remélve kérdezi „Jó kislány vagyok, Apuci?”, miközben üresen hagyott tányérját mutatja férjének. Ennek a becézgetésnek van némi valóság alapja, ugyanis első férjének, James Doughertynek, munkába csomagolt ebédjéhez gyakran hagyott egy „Kedves apuci, amikor ezt olvasod, már alszom és rólad álmodom. Szeretettel és puszikkal, a te kicsikéd.” üzenetet. Hozzáteszem, 16 évesen házasodott össze a 21 éves férfivel, az újabb árvaházi elhelyezés elkerülése végett. Még így gyerek fejjel a házasságba ugorva, apa nélkül nevelkedve is aligha valószínű, hogy az év 365 napjában így szólította volna férjét. Egyébként biológiai apja kilétét nem fedte örök homály. Szintén első férje árulta el, hogy Charles Stanley Gifford lánya minden megkeresését elutasította.

A rendező felületes nemtörődömségére aligha van mentség, mivel elmondása szerint találkozott Monroe ismerőseivel, széleskörű kutatómunkát végzett, de végül a fiktív regény megfilmesítése mellett döntött. Hogyan tudna empátiával hiteles képet adni a rendező, aki a valóságos embert és életművét nem tartotta filmvászonra méltónak?

A kizsákmányolás bírálója helyett kizsákmányoló lesz maga a film is, így nem csoda hogy Hugh Hefner „közreműködését” sem említi meg, aki Marilyn karrierje csúcsán az akkor induló Playboy magazinját reklámozta a pályakezdő Norma Jeane aktfotóival, amit a film elején is láthatunk. A teljes aktot ábrázoló Golden Dreams című képpel együtt pár száz dollárért szerezte meg a negatívokat, amikkel első millióit kereste. A színésznő természetesen egy centet sem látott ebből soha. A sajtó persze meghurcolta volna ha nem vállalta volna nyílt őszinteséggel a pin-up fotózást, amit egyáltalán nem szégyellt, mert semmi rosszat nem tett és ahogy ő mondta: Kellett a pénz ételre.

Ennek fényében a Monroe melletti sírhely megvásárlása aligha nevezhető „daliás gesztusnak”.

Még évtizedekkel a halála után is képtelen a popkultúra elfelejteni Marilyn Monroe-t. Az ikonikus rózsaszín ruha – amit a Playboyban megjelent aktok miatt az utolsó pillanatban választottak ki, mert kevésbé szexualizáló – a Diamonds Are a Girl’s Best Friend című dallal együtt vendégszerepet kapott Madonna videoklipjében, a Birds of Prey, Crazy Ex-Girlfriends című filmektől kezdve a Gossip Girl-ön át a The Muppet Show-ig minden műfajban. Már csak halkan jegyzem meg a halloweeni jelmezek és címlapok végeláthatatlan sorát.

Andy Warhol pop art portréja, a Shot Sage Blue Marilyn (1964) idén májusban a New York-i Christie’s-ben 195 millió dollárért (~80 milliárd forint) kelt el és ezzel minden idők legdrágább 20. századik alkotása lett.

Címkék: blondie, film, szöszi, marilyn monroe, filmkritika