Azok a csodálatos zombik – Tébolyultak (The Crazies)

Bár nem láttam Romero 1973-as eredetijét, meg merem kockáztatni, hogy kijelentsem: a Tébolyultak 2010-es feldolgozása legalább olyan jóra sikeredett, mint horror-klasszikus elődje. A filmet rendező Breck Eisner eddig nem igazán próbálkozott játékfilmek terén, egy komolyabb megmozdulása volt, a Sahara, ami műfajában még távoli rokonságban sincs a horror-thrillerrel, most mégis sikerült összehoznia egy elég pazar rémisztgetős mozit. A film után felállva szerencsére nem az elpazarolt perceken sopánkodtam, pedig manapság ebben a műfajban egyre többször kell szembesülnöm ezzel az érzéssel. Bár a film nyitójeleneténél egy rövid időre megijedtem, hogy a rendező úr nem igazán tudja, hogy is kell feszültséget generálni a potenciális helyzeteknél, a cselekmény megindulásával nyugodtan hátradőltem és hagytam magam riogatni a megtébolyodott félzombikkal. Egyébként a magyar cím nagyon találó, sokkal több borzongást ígér, mintha simán csak ”Őrültek” lenne. És ha már róluk van szó, nézzük csak, hogy mitől kattantak be.

Az amerikai kormány megint ügyeskedett: lezuhant egy titkos biológiai fegyvert szállító gép a puszta közepén, Ogden Marsh kisvárosához közel, pont bele a város vízellátásában részt vevő tavacskába. A fertőzötteken az őrület különböző módokon jön elő, van, aki a haverjaival vadászik mindenre ami mozog, van, aki csupán a saját családjára gyújtja rá a házat. A lényeg, hogy sok tébolyult ugyanolyan hisztérikusan viselkedik, mint az egészséges emberek, a gyorsan odarendelt katonaság így nem is fektet nagy hangsúlyt a megkülönböztetésükre, az épelméjűek nagy örömére, akiknek így már két tűz között kell küzdeniük. A kedvenc jelenetem is a hadsereg egy kevésbé humánus akciójáról szól, épp egy srác szalad megmenteni egészséges anyját a katonák kezei közül, mikor szó nélkül lelövik mindkettőjüket, odapörkölnek egyet a lángszóróval és dolgukat jól végezve továbbállnak. Nem csoda, hogy menekülő főszereplőink már nem is tudják kitől féljenek jobban… A ”véres” jelenetek csodálatos naturalizmussal vannak ábrázolva, bántam is, hogy nincs belőlük több. A rendező többször is sikeresen csőbe húz azzal, hogy nem hagy egy nyugodt percet sem a túlélésért küzdőknek, minden jelenetbe csempész egy kis izgalmat, ami számunkra a megijedést jelenti. A színészi játékra összesítve egy közepest adnék, a kisvárosi seriffet játszó Timothy Oliphant néha még igazi badass légkört is tud teremteni maga köré, viszont a női főszerepben tetszelgő, seriff feleségét játszó Radha Mitchell egyszerűen gyenge és ha ez a szint elég, akkor választhattak volna szemrevalóbb nőt is.

Szerző: vicodin