Ülve táncolni elektronikával kombinált nagyzenekari koncerten – A Grandbrothers ensemble-turnéján jártunk
Tavaly áprilisban már a magyar közönségnek is volt szerencséje megélni a Grandbrothers-koncertélményt, amely tényleg egy grandiózus zenei utazás izgalmas találmányokkal és különleges fényshow-val. A klasszikus és jazz zongorista, Erol Sarp és a szintetizátorok építésével is foglalkozó Lukas Vogel formációja stílusokon átívelve fuzionálja a billentyűket és az elektronikusabb hangzást, de tavaly a görög Reworks Agora fesztivál kedvéért áthangszerelte a repertoárját nagyzenekari felállásra is. Hogy ne csak Thesszaloniki közönsége hallhassa ezt a speciális produkciót, a Grandbrothers egy miniturnéra indult, hogy ensemble-ként mutassa be e performanszát – az egyik ilyen koncertet pedig Berlinben sikerült elcsípni.
A tavaly telt házas, A38-as fellépése előtt már bemutattuk nektek a Grandbrothers-t, amelynek tagjai nem szeretik a „neoklasszikus” műfaji címkét, de jómagam is épp a modern klasszikus lemezeket soroló listámon említettem őket először még 2017-ben. Zenéjük különlegessége abban rejlik, hogy egyedi módon párosítják a zongorát a különböző elektronikus kütyükkel és saját fejlesztésű találmányokkal. Erről a korábbi interjúnkban így mesélt Lukas Vogel: „A varázslat egyik része a zongora belsejében történik, ahol az elektromechanikus kalapácsok és a ‘bow’-k vannak, amelyeket a laptopom irányít, hozzáadva a hangokat és az ütemeket Erol játékához. A másik része digitálisan, a gépemben valósul meg, amelyben a zongora hangját dolgozom fel egy hadseregnyi effekttel. Ez hozza létre az a sűrű hangzásképet, amely néha csak nagyon nehezen kapcsolható az eredeti hangforráshoz, a zongorához.”
Egy eleve komplex, sokrétű hangzásról beszélünk, amely sokkal markánsabbá, erőteljesebbé terebélyesedik a színpadon megszólalva. Mindehhez jön a megigéző fénytechnika, amely a dalok lüktetését végig magán viselve sodorja ámulatba a közönséget, teljes értékű audiovizuális élményt adva a jegyet váltó rajongóknak.
Mondjuk úgy, hogy ez a Grandbrothers-alapcsomag. Ennek a bővített változata az ensemble felállás, amely az elmúlt néhány koncertalkalommal plusz tíz főt jelentett vonósokkal, fúvósokkal, ütősökkel, basszusgitárossal. Ezt a produkciót egy görög fesztivál, a Reworks Agora hívta életre, amelyre tavaly kapott meghívást a Grandbrothers. Az eseményen a duó a Thessaloniki City Symphony Orchestra közreműködésével adta elő teljesen áthangszerelt szerzeményeit (melyeket a 2015-ös Dilation és a 2017-es Open című lemezeikről szemezgettek, de egy vadonatúj dal is elhangzott), és ami egyszeri alkalomnak tűnt, az idén április közepén egy miniturné keretében kelt ismét életre. A Grandbrothers a berlini Volksbühnében dupla telt házas esttel nyitotta a koncertsorozatot április 15-én és 16-án, majd két napra a bonni Bundeskunsthalle színpadát foglalták el (szintén telt házak előtt), végül 19-én a rotterdami Motel Mozaique jelentette a záróestet. Ezek közül rögtön az első napi fellépéshez volt szerencsém, amely egy előzenekar nélküli, majdnem kétórás, karrierátfogó koncertet jelentett.
A Volksbühne színházterme grandiózus hátteret adott egy hasonlóan grandiózus előadásnak, amely mindvégig betöltötte az egész teret. A mély basszusokban és lüktető ritmikákban gazdag számok ugyan nem feltétlenül ülős koncertre valóak (hiszen a Grandbrothers repertoárjában lassabb darabokat szinte egyáltalán nem lelünk) – és nem mondom, hogy néha nem táncoltam ülve egy kicsit -, de összepréselődő tömeg helyett kényelemben és odafigyelve lehetett kiélvezni az est minden momentumát.
Márpedig bőven volt mit, hiszen a nagyzenekari felállás mellé nagyobb fényshow-val készültek a srácok, innentől pedig nemcsak a fülek, de a szemek is csak ámulhattak a produkción.
Akik ismerik a duó repertoárját, aláírhatják a tényt, hogy tíz extra zenésszel kiegészülve egészen izgalmas zenei rétegek jelennek meg az „alapanyagot” adó szerzemények hátterében, de a laikus néző is pont annyira ejthette le az állát ettől a szimfonikusabb hangzástól. Ugyanakkor a nagyobb zenekar nagyobb felelősséggel jár, már ami a hangtechnikát illeti, és ha egy negatívumot kéne kiemelnem az estéről (de mást amúgy nem tudnék), az erre a részre irányulna. Ugyanis a két főszereplő sokkal erősebb hangosítást kapott, és a többi hangszer nemcsak a látképben (Sarp és Vogel mögött elhelyezkedve), de a hangzásban is háttérbe került. A vonósok emelkedtek ki a legélénkebben, de például a vibrafon teljesen elveszett: lehetett látni, hogy játszanak rajta, de egyetlen egyszer lehetett kivenni a hangját, méghozzá amikor egy dalt azon kezdtek. Voltak kiegészítő ütősök, konga, basszusgitár – de onnantól, hogy Vogel által eleve sok basszus- és ritmikus szólam csendül fel, ezen hangszerek némiképp feleslegesnek érződtek, és elvesztek a mesterségesen generált hangok között.
Bár e tekintetben ez a nagyzenekari felállás némileg veszített az értékéből, igenis ott voltak a zenészek, és szívvel-lélekkel igyekeztek teljessé tenni az áthangszerelt szerzeményeket. Nekik köszönhetően vált sokkal sejtelmesebb, behúzóbb intróvá a 1202, mutatta meg teljesen más oldalát a From The Distance, vagy fordult teljes extázisba a Grandbrothers egyik legismertebb dala, a Bloodflow. Tűpontosan tervezett és időzített szett volt ez, amelyben felváltva irányította a háttérzenészeket Sarp és Vogel is, de arra azért szakítottak időt, hogy rövid átvezetésekkel szórakoztassák a közönséget.
Egy olyan közönséget, amely látványosan rajongott mindazért, amit láthatott; számomra kissé idegenként hatott, hogy egyesek az öklüket a levegőbe csapkodva, akár egy focimeccsen szurkolva, a számok befejezte után torkukszakadtából ujjongva örömködtek, de végül is teljesen érhető reakció egy ilyen profi szettet látva-hallva.
Ha még nem is tört világuralomra a Grandbrothers, de láthatóan egyre masszívabb rajongói bázist mozgat meg, egyre több és egyre nagyobb koncerthelyszínekre felakasztva a „megtelt” táblát.
Ez a különleges miniturné lehetőséget adott arra, hogy a duó összefoglalja az eddigi munkásságát úgy, hogy hatalmas, nagyzenekari csavart ad hozzá az egészhez. Ettől még gyönyörűen átélhető a szerzemények esszenciája, de a grandiózusabb összkép még inkább megerősíti, mennyi minden van ebben a két srácban.
Innentől pedig teljesen jogos az álló taps, amely a Volksbühnében búcsúztatta Lukas Vogelt és Erol Sarpot, valamint a tíz zenészt, akik felejthetetlen élményt okoztak a berlini közönségnek.
