Phenom’ Top – Kedvenc lemezeink
Ezek a Top Phenom’enális albumok – a szerzők kedvencei:
Miami Horror – Illumination (EMI)
Igazából eddig még nem találkoztam olyan albummal, amiről az elejétől a végéig minden szám tetszett volna. Próbálom azzal győzködni magam, hogy amúgy is rengeteg mindent meghallgatok, megengedhetem, hogy ne legyen (csak egyetlenegy) kedvencem. Azonban ha úgy kell választanom, hogy a lemez egyben jelenség is legyen, akkor gondolkodás nélkül rávágom, hogy a Miami Horror Illumination című albuma az, ami számomra ezt jelenti. Az ausztrálok tavaly nyár végén jelentették meg bemutatkozó korongjukat, amely szerelem volt első hallgatásra. A ’80-as évek zenéi egyébként is közel állnak hozzám, így a felejthetetlen szintifutamú számok könnyen meggyőztek, az pedig csupán ráadás, hogy lélegzetelállító képi világú videók is kapcsolódnak hozzájuk. Legjobban ősszel működik az egész, amikor már hűvösebb van, de még süt a nap: csak elindítom a lemezt, becsukom a szemem és úgy érzem, hogy visszatért a nyár és örökké itt is marad.
Szerző: a
Coldplay – A Rush Of Blood To The Head (Parlophone Records)
http://www.youtube.com/watch?v=EqWLpTKBFcU&ob=av2n
Igazi kihívás a nagybetűs Kedvenc Lemez kiválasztása egy olyan zenemániás őrültnek, aki még az 5 percre lévő kisboltba sem megy le zenelejátszó nélkül. Túl sok a kiváló anyag, végül mégis sikerült eldöntenem, hogy szerintem melyik az az egy album, amely igazán phenom’enon. Annak idején a Coldplay A Rush Of Blood To The Head című korongja alapjaiban rengette meg a világomat. Az album szerzeményei közül a kitörölhetetlen billentyűs betétekkel tarkított Clocks indította el a mindent elsöprő lavinát, majd jött a furmányosan fenomenális dobszólammal és gitárszólóval zengő In My Place, a The Scientist pedig bonyolultságtól mentesen, pusztán az egyszerű bájával véste bele magát a legszebb zenei balladák listájára. Azt mondanám, már csak emiatt a három dal miatt is megérné megvenni a lemezt –amely egyébként életem első CD-je volt – de érdemes megemlékezni még a félrevezetően nyugodtan induló, majd őrült tombolásba forduló Politikről, az altatónak is beillő, majd már-már szürreális erővel magával sodró Amsterdamról, vagy a végig zaklatott tempóban dübörgő, ritmusváltásokkal cifrázott A Whisperről is. És még folytathatnám a többi dallal, a magasztalásnak azonban azt hiszem, sosem érnék a végére… Azért tessék meghallgatni mindet.
Szerző: Varju Kitti
Patrick Wolf – Lupercalia (Mercury Records)
Bevallom, „zenebuziként” nagyon nehéz volt egyetlen lemezt kiválasztanom, de végül Patrick Wolf Lupercalia című 2011-es, sorban ötödik nagylemezére esett a választásom. A brit farkas minden porcikájából árad a muzikalitás, extravaganciájával pedig az első pillanatban magára vonja a közönség figyelmét. Nincs mese: egy igazi jelenségről van szó! Színes, vidám és fiatalos, mindemellett pedig legújabb lemezét lelkiismeret furdalás nélkül ajánlom bárkinek: Patrick hosszú évek munkájával révbe ért mind zeneileg, mind magánéletileg. Jegyese, William mellett kicsattan a boldogságtól, amit új albumán világgá is kürtöl. Teszi ezt úgy, hogy éppen csak súrolja a giccsesség vékonyka határvonalát, de még – féltékenykedés helyett – örülni tudunk az örömének. Abszolút szerethető, táncolható és dúdolható popzenei albummal rukkolt elő, amitől szerintem bárki, aki meghallgatja, egy pillanat alatt nyári-nosztalgikus hangulatba kerül. Nekem mindig mosolyt csal az arcomra.
Szerző: hepi
The Libertines – Up the Bracket (Rough Trade Records)
Mondjuk ki, a The Libertines Up the Bracketje megfogott. Olyannyira, hogy a lemezt máig nem tudom letteni: miattuk ragadtam gitárt, és rajtuk keresztül ismertem meg rengeteg más zenét – én őket tartom igazi phenomenonnak. Addig, amíg a legtöbb banda benyalta magát az NME és a Pitchfork kegyeibe, a Libertines lecsupaszította a szokásos britpopot, felerősítette a gitárokat, megkétszerezte a tempót, a frontembereket (Doherty&Barat) pedig néha magukból kikelve hallgathatjuk kiáltozni. Egy szó, mint száz: sokkal őszintébbek és természetesebbek lettek a dalok, mint egy U2, Oasis vagy Travis szám. Rendszert alkotnak, mégis egyfolytában el-elcsusszannak a káosz felé, ilyenkor azonban a négy zenész közül mindig akad valaki, aki gondol egyet, és laza eleganciával visszarántja az egész bandát a valamennyivel rendezettebb valóságba. El lehet felejteni a kényelmes stúdióhangzást is: a lemez atmoszférája egy zajos kis helyet teremt, ahol olcsó a sör, vágni lehet a füstöt, és a zenészek éppen hogy nem esnek le a színpadról, olyan kicsi a terük.. de kit érdekel, ugrálnak, ahogy a közönség is. Azt hiszem, ez az a hangulat, amit máig nagyon kevesen tudtak egy lemezzel átadni.
Szerző: moz
Harcsa Veronika – You don’t know it’s you (SmartMusic)
Szerintem Harcsa Veronika You don’t know it’s you című albuma phenom’enális. Miért? Egyszóval: tökéletes; több szóval: mindig azt az állapotot tükrözi, amiben éppen érzem magam. Kicsit talán úgy is vagyok vele, mint a borral: minél idősebb, annál finomabb – minél többször hallgatom, annál inkább elbűvöl. Valahogy így képzelem el a szerelmet, ha zenében kellene kifejezni (Too early), valahogy így sóvárgok a bizonyos Nagybetűs után (You don’t know it’s you) és még sorolhatnám. A jazz számomra életérzés. Úgy, ahogy van tökéletes a bohókás gitár-akkordjaival, a zongora reflektálásával a dob ritmikájára. Az If you-t mindig a tél közeledtével párosítom. A szöveg és a dallamok remek párost alkotnak, nem is tudnám kritizálni. Főként azoknak az olvasóknak ajánlom, akik szeretik a jazzt és szeretnének elvarázsolódni ebben a klassz albumban: minden egyes hangja, akkordja, és sora zseniálisra sikerült!
Szerző: Eszter
Azari& III – Azari& III (Loose Lips / Turbo)
Így a tél beköszönte előtt még mindig a nyárról nosztalgiázom. Mégiscsak nyáron pezseg leginkább az élet, ami egyet jelent a maximumon izzó szabadtéri fesztiválokkal is. Az idei évben az egyik legkülönlegesebb élményt az a balatoni rendezvény jelentette, ahol a kanadai Azari& III először mutatta meg magát Magyarországnak. A négyfős csapat már bő egy évvel a debütáló albumuk megjelenése előtt adagolta zenei csemegéit. Hamar körvonalazódott előttem, hogy esetükben valószínűleg az a produkció van készülőben, ami hosszú ideje üres lyukként tátongott az elektronikus – és klubzenei – palettán, és aminek saját bőrünkön tapasztalt impressziót már nagyon régóta vártuk. Ez pedig pontosan azokból az elemekből dolgozó hatás, ami keménykötésű hírnökként adta tudomásunkra, hogy a ’80-as évek szintipopjának stílushullámai csendesedőben vannak, és az uralkodó dagályt a ’90-es évek klubhangzásainak reneszánsza váltja fel. Azariék belépője sorra ontja magából a húsz (esetenként huszonöt) évvel ezelőtti house és elektronikus zenei sablonokat. Felelősségteljes pilótaként repítik vissza utasaikat a két évtizeddel ezelőtt hódító acid underground partik atmoszférájába, vagy egy bazi nagy fuxként csillogó (nagyrészt szexi funkra épülő) tripre Grace Jones, sőt, Giorgio Moroder nyakába.
Szerző: Object
