Turbófokozaton a Coldplay

2011.11.13., 23:38
Milliók beszélnek róluk szuperlatívuszokban, milliók pedig zsigerből utálják őket. Egy biztos: a Coldplay megalakulása óta jelen van a zenei élet meghatározó alakjai között. A négytagú brit formáció albumról albumra növelte népszerűségét, a mostani, Mylo Xylotóra keresztelt 5. stúdiólemez pedig teljesen felpezsdítette a kiéhezett rajongókat, és látványosan nagyot durrant minden téren.
Az eladási adatokról a pozitív fogadtatás látszata sugárzik, ám a megannyi elégedett vélemény mellett számtalan negatív hozzászólás is napvilágot látott. Mert itt most nincs mit szépíteni: a Mylo Xyloto bizony mainstream lett a javából. Akik ősidők óta a Coldplay hívei, joggal rágódhatnak magukban azon, hogy a banda céljának újabban már nem az egyediségre való törekvés, hanem a közönség kiszolgálása és az új rajongók megnyerése tűnik. A túlburjánzó elektronika és az autotune elemek beépítése az új imázst szolgálja, de ha mindezt lenyeljük, rájövünk, hogy a dalok – akár akarjuk, akár nem – ott ragadnak a fejünkben. Ez az, amihez a Coldplay tagjai tökéletesen értenek. A srácok a lemez első felében csak úgy szórják a kötelező slágereket: a valaha volt leggyorsabb tempójú Coldplay-dalként a Hurts Like Heavent, az impozáns gitárszólóval bíró Charlie Brownt, az ugrálásra késztető ritmusokkal és hangzatos gitárkísérettel ellátott Every Teardrop Is A Waterfallt, és a szintén pengetős hangszerekben erős Major Minust. A süket is hallja, hogy az MX felén Jonny Buckland gitárszólói uralkodnak, amelyek selymesen simulnak hozzá a környező ritmusokhoz, ellensúlyozva a gyakrabban előtörő elektronikus elemeket. Ez a kettőség alkotja a Rihannával rögzített Princess Of China és a Paradise című dal magját, amelyek igencsak távolra pozícionálják magukat a klasszikus Coldplay-gyökerektől.

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.

A lemez fülbemászóan funkcionál a gyorsabb dalokban, de némileg erejét veszti a lassabb számoknál. Bár az alapvetően a tempósságra építő Mylo Xyloto hallgatása közben jólesik megpihenni az akusztikus hangszerelésű, nyugodtabb hangvételű daloknál (Us Against The World, U.F.O., Up In Flames), és némi eredeti Coldplay-hatás is érződik ezeken, a hiányérzet mégis felüti a fejét. Dallamkezelésük kevésbé hatásos, létezésük nehezebben férkőzik be a memóriánkba, és arra gondolhatunk: kár, hogy olyan régen voltak már azok az elsöprő erejű balladák – mint a The Scientist vagy a Trouble –, melyek milliók tudatába égtek bele.

A Coldplay a Mylo Xylotóval bebizonyította, hogy még mindig kiválóan ért ahhoz, miként láncolja magához az embereket. Ezekkel a dalokkal ismét elképesztő mennyiségű rajongót fognak beszippantani köreikbe, talán hasonlóan sokan fordulnak majd el tőlük. Kérdés: vajon a jövőben inkább behódolnak majd a mainstreamnek, vagy sikerül még valaha visszatalálniuk a gyökerekhez?

8/10 – Mainstream ide vagy oda, a Coldplay remekül csinálja a fülbemászó dalokat, és ez az MX pontszámát is sikeresen felvitte.

Címkék: , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás