„Nehéz ma álmodni nekem” – Szabó Réka-interjú (Tünet Együttes)

Rendező, koreográfus, táncos és matematikus vagy – ebből a sorból az utóbbi igencsak kilóg. Érezted mégis valaha, hogy hasznosíthatod a munkád során ezt a tudásod is?

Amit a matematikából tanultam, az szerves részét képezi annak, ahogyan a világról gondolkodom. Itt inkább a filozófiai következményekre gondolok – arra, hogy hol vannak a világ megismerhetőségének, kiszámíthatóságának határai, hogy meddig tart az ész birodalma, és hova nem ér már el, hogyan lehet akár egymásnak ellentmondó világokat, rendszereket felépíteni úgy, hogy mégis mindegyik beszél a valóság egy szeletéről. Egy agyam van, azzal csinálok előadást és matekot is.

Nagyon széles skáláról válogatod a témákat – a szülés élményétől a szeméttermelésen át a szexualitásig. Mik a legfőbb inspirációid egy-egy darab megálmodásánál?

Mindig nagyon erős személyes hajtóerő kell ahhoz, hogy egy témához nyúljak. Mindig vonz az ismeretlen, hogy olyan területre merészkedjek, ahol még nem jártam.

Az érdekel, hogy felszabadítsak lappangó, kimondatlan, elnyomott területeket.

Nemcsak a témák, de a célcsoport is nagyon széles – gyerekek, kamaszok, felnőttek stb. Mennyire azonosulsz ilyenkor a nézőkkel, mennyire próbálsz meg az ő fejükkel gondolkodni, hogy mi az, ami megfogná őket?

Nem ebben az értelemben helyezkedek át egy másik nézőpontba. Ez nem egy agyban történő folyamat. A saját gyermekem nézőpontját belülről érzem, a saját kamaszkorom emlékeit tapintom magamban. Figyelek – magamat, másokat. Azt lehet tudni, amikor valami olyan születik, ami mindenkire vonatkozó.

Nagyon sokféle különleges, előremutató technikával is dolgoztok, mint például a valós idejű videotechnika. Van olyan álmod esetleg, amit eddig bármilyen korlát (technológiai, pénzügyi stb.) miatt nem sikerült megvalósítani?

Nehéz ma álmodni nekem. Annyira bizonytalan a jövő, és annyira behatároltak ezen a területen a lehetőségek. De amúgy meg persze: szívesen dolgoznék egyszer sok szereplővel. Nagy álmom, hogy meg tudjam fizetni azokat a kiváló szakembereket, akikkel most fél-szívesség alapon dolgozom együtt. Például Az éjszaka csodái című előadásunkban egy olyan technológiát alkalmazunk, ami a legmodernebbek közé tartozik – Mezei Ildikó képzőművész az előadás alatt élőben rajzol, ami egy hatalmas tüllön meg is jelenik – ezt a rajzot „meg is tudja fogni”, és életre tudja kelteni, manipulálni tudja, így lép interakcióba a vetített kép a táncosokkal. Samu Bence tíz éve fejlesztett programja, melyet az előadáshoz alakított kivételes alkotás az informatika és a művészet határán.

Egy országhatárral arrébb röhögőgörcsöt kapnának, ha tudnák, mennyiből csináltuk ezt az előadást. Fárasztó, hogy mindig a kreativitással kell betömni a pénz hiánya okozta lyukakat.

Úgy tudom, a darabok megalkotásánál erősen építesz a táncosok személyiségére is. Ezt a folyamatot hogy kell elképzelni? Milyen lépések előzik meg? Pl. személyes, mély beszélgetések a táncosokkal?

Az alkotófolyamat során rengeteg improvizációs, szituatív helyzetbe hozom az előadókat. Sokat beszélgetünk, elemzünk, ötletelünk közösen. Sokszor használjuk fel saját személyes élményeinket – pl. a szülés élményét feldolgozó Burok című előadásunk is ilyen –, ilyenkor az a feladat, hogy nagyon biztonságos környezetet teremtsek, ahol meg lehet nyílni, és az előadásba ezek az elemek úgy kerüljenek be, hogy ne személyeskedőek legyenek, hanem egy konkrét személyes élményre építve általános emberi dolgokat lehessen átélni. Ha azt mondom, hogy „jaj, hogy öregszem”, abból nem fakad számodra semmi, de ha azt, hogy „reggel egy üres játszótéren át vezetett az utam, nem fértem bele a hintába”, egy konkrét személyes képen keresztül sokkal többet tudok kifejezni.

Ebből következik a kérdés, hogy mennyire nehéz új táncost találni a társulatba? Mi alapján választod ki őket?

Nehéz kérdés mindig az új ember. Az előadói kvalitáson túl nagyon fontos számomra a személyiség rétegzettsége, érdekessége, illetve hogy mennyire inspiráljuk egymást. A kölcsönösségben hiszek. Egymást kell válasszuk. Általában több napos műhelymunka után tud egy ilyen elköteleződés megszületni.

A Tünet Együttes repertoárjának kialakításában mindig is fontos volt a társadalmi szerepvállalás – ért valaha emiatt bármiféle „támadás”, mert esetleg túl érzékeny témát dolgoztál fel?

A Burok kapcsán olyanok vannak, akik eleve a témával kapcsolatban elutasítóak. A Sóvirág című előadásunkban a 92 éves holokauszt túlélő Fahidi Éva beszél/táncol duettet Cuhorka Emesével, aki a mai kortárs tánc kiemelkedő előadója. Vannak, akiknek ez átlép egy határt – mit keres a Vígszínházban egy amatőr előadó, aki ráadásul 92 éves, és miért beszélünk már megint a holokausztról? Amíg valaki nem jön el megnézni, nem kapja meg a választ. De akkor igen.

Október 11-én másfél év kihagyás után újra láthatjuk harmadik szóló előadásod, az Ez mind én leszek egykor címűt, ami egy igencsak személyes darab. Mennyire volt nehéz újra elővenni ezeket az érzelmeket, újraélni őket?

Nem is annyira érzelmileg, inkább fizikailag nehéz. 44 éves voltam, amikor bemutattam ezt a szólót, azóta öt év telt el.

Az egész abból az érzésből is született, hogy hogyan lehet megküzdeni azzal a ponttal az ember életében, honnan lehet motivációt találni a folytatáshoz, amikor már nem azért küzd az ember, hogy valamiben jobb legyen, hanem hogy ne romoljon annyit.

Ennek megfelelően akkor eléggé „felszívtam magam”, formába kell jöjjek, hogy képes legyek megcsinálni. Ez nagy kihívás.

Amikor elkezdted próbálni a darabot, volt olyan, amikor azt érezted, a 49 éves Szabó Réka már máshogy csinálta volna?

Igen. Több kávészünettel.

Címkék: kortárs tánc, tünet együttes, táncművészet, ez mind én leszek egykor, sóvirág, szabó réka, interjú, burok, jurányi inkubátorház