„Kreáltunk egy elb*szott világot, ami tele van szép dolgokkal” – Dope Calypso-interjú

Mi teszi ellenállhatatlanná a kizárólag a Kolorádón beszerezhető merch-eket?

Sarkadi Miklós: Ezeket a pólókat bárhova fel lehet venni: boltba, zöldségeshez, munkába és alváshoz is, ami elég vonzó tulajdonság, és mivel a Kolorádón elég hideg van esténként, őrületes kereslet lesz a pulóverekre is, szerintem. Ráadásul ez egyedi, exkluzív, limitált széria. Nagyon sokat fog érni pár év múlva. A ruhadarabok mellett lesz egy általunk előre felállított, kidíszített, árammal ellátott, megvásárolható sátrunk is a fesztiválon. Zenekari merch level 9000.

Kelemen László: A pólókon és pulóvereken olvasható „we believe in believing” felirat fricska, mégis, bármit bele lehet gondolni. Számomra óriási élmény, hogy kitaláltuk és megvalósítottunk ezt a szériát. A NNASH tervezte a pólókat, ők csinálják a fellépőruháinkat is.

Nagyon inspirál ez az együttműködés, az, hogy kiterjesztjük a zenét, és kézzelfogható dolgot hozunk létre ezáltal.

Idén egyébként minden fesztiválra valami különlegességgel készülünk: a Kolorádóra jön a merch, a Bánkitón élő lemezfelvétel lesz, a Campusra pedig elmegyünk, és ez már eleve extrának tekinthető.

A megvásárolható ruhadarabok meglehetősen visszafogottak a színpadi szettjeitekhez képest.

K. L.: A színpadi megjelenésünk estében fontos, hogy érdekesek, az átlagtól eltérők legyünk. Fekete pólóban nem megyek fel a színpadra, mert olyat már láttam négyszázszor, és ebből 399 esetben olyan emberen, aki nálam sokkal jobban gitározik.

Ezzel most nem azt akarom mondani, hogy én azért fekszem le koncert közben a színpadra, mert ezzel próbálom elterelni a figyelmet arról, hogy egyáltalán nem tudok gitározni, hanem azt, hogy törekszünk arra, hogy élményszerűek legyünk.

Ha nem engedhetjük meg magunknak, hogy egy Beyoncé-szintű színpadképet rakjunk össze, akkor a minimum az, hogy elmegyünk a boltba, és pár ezer forintért vásárolunk kínai égőket – és az a vicc, hogy itthon ez is működik.

S. M.: Pici bohócnak lenni is jó. Tény, hogy vannak bizonyos határaink, ismerjük is őket. Én például biztos nem fogok leülni a konyhában egy partitúrával, mint Frank Zappa, hogy egy kávé mellett írjak egy szimfóniát, mert ehhez kevés vagyok.

Egyáltalán nem tekintem magam zenésznek, dalszerzőnek viszont annál inkább. Popzenét írok, mert csak ugrálni szeretek. Kész, én majom vagyok.

Milyen látványelemekkel készültök az END SHOW-ra?

S.M.: Mivel a Kolorádó egy erdőben kerül megrendezésre, elég szép helyszínen és sok állat között, a klasszikus, parasztvakító end show-s elemek nem túl etikusak, és nem is engedélyezettek, úgyhogy nem is gondolkodtunk bennük.

Konfetti helyett fűmagot szórunk majd a közönségre, hogy azt tapossák az emberek a földbe, miközben táncolnak.

K. L.: Ami biztos, hogy ahogy a december 31-i akváriumos koncertünkön, úgy az idő egy részében most is velünk lesz az Ivan & The Parazol basszusgitárosa, Springer Marci, valamint lesz egy perkásunk, aki őrületes ütemeket és hangulatot fog hozni. Jó bulira számítunk, hiszen a tavalyi Kolorádó-koncertünk is iszonyat nagy élmény volt. Az egész fesztiválon szakadt az eső, és ugyan a mi koncertünkön már pont nem, minden csupa sár volt, és az egész színpad úgy nézett ki, mint egy disznóól. Tele volt a nézőtér, ott volt egy csomó zenészismerősünk is, és a koncert felénél egyszer csak arra eszméltem, hogy 30 ember van a színpadon. Feljöttek a backstage-ből a haverjaink, locsolták a sört, az emberek ugráltak, Sajó Dávid, az Index kétméteres újságírója felvett a nyakába gitározás közben, majd leejtett, Nóvé Soma, a Middlemist Red énekese meg mindeközben épp három méter magasban mászkált valami tartószerkezeten, teljesen indokolatlanul.

Milyen különbséget éreztek egy klubkoncert és egy fesztiválfellépés között?

K. L.: A fesztiválokon egy csomó zenészhaverunkkal találkozunk, ami nagy buli, jó élmény, és hiányzik nekünk a klubszezonban, úgyhogy már gondolkodtunk azon, hogy szervezünk egy városi klubkoncertfesztivált.

2014 óta évente jött ki új lemezetek – miért tört meg ez a hagyomány 2018-ban?

S. M.: Tavaly ősszel felvettünk egy lemezt, amit akkor időhiány miatt nem tudtunk befejezni, aztán Vasaló (Szabó Áron, a zenekar dobosa – a szerk.) lebetegedett, gerincműtétje volt. Őszintén szólva, azt hiszem elárulhatom, hogy elhatároztuk, több lemezt már nem is adunk ki. A dalok ezentúl albumba sűrítés nélkül, kislemezekként fognak kijönni.

Milyen hatást szeretnétek kifejteni a zenétekkel a közönségen?

K. L.: A világot nem szeretnénk megfejteni, de a szövegeinkben akad mondanivaló, némelyikben elég súlyos is.

Ahhoz nem ragaszkodunk, hogy megmondjuk, hogy a szerelem az élet értelme, inkább arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy bár az életben vannak nagyon komoly és nehéz témák, meg lehet őket úgy is közelíteni, hogy közben megpróbálod k*rvajól érezni magad. Kreáltunk egy elb*szott világot, ami tele van szép dolgokkal.

Ebbe beilleszkednek az idióta klipjeink, amelyekben például kijöhetünk egymás seggéből és Miklós télapóbőrbe bújhat. Ha lehet nevetni is az életen, akkor miért ne tegyük? Nem jó, ha mindig csak szenvedünk. Nekem erről szól a zenekar. Egyfajta terápiának érzem azt, hogy zenélés közben 100%-ban önazonos tudok lenni. A színpadi lét ad egy jó értelemben vett érinthetetlenség-érzést, amiben bármi megtörténhet úgy, hogy közben teljesen nyugodt maradok.

Az önazonosságot a koncertjeiteket beharangozó videókban is prezentáljátok. Ezeknek a létrejöttét milyen folyamat előzi meg?

S. M.: Általában iszogatás közben pingpongozunk az ötletekkel, és így születnek meg az elképzelések. Legutóbb, A romlás virágai estében gyakorlatilag az egész videó Tonyó (Szabó Tamás, a zenekar billentyűse – a szerk.) személyisége köré volt építve. Úgy gondolom, hogy ő így szeretné láttatni magát, ahogy a felvételen teszi, és jól is áll neki. Szerintem ő egyenes ági angyali leszármazott, Lucifer, mielőtt az Úr arra utasította volna, hogy romlásba taszítsa a világot.

Öt év telt el az első lemezetek megjelenése óta. Mi változott a zenekar életében ez idő alatt?

K. L.: Lecseréltük a dobost, és bevettük Tonyót, de leginkább talán a zenéhez való hozzáállásunk változott. Úgy kezdtük a Dope Calypsót, hogy mindannyian az előző zenekarainkból jöttünk, miután azokból elegünk lett, és az, hogy akkoriban dühösek voltunk, hallható is az első albumon.

Aztán ahogy rájöttünk, hogy ebben a zenekarban jól működünk együtt, hogy jó egymással zenélni, úgy jött vissza az életkedvünk is, és elkezdtünk vidámabb, pozitívabb hangulat felé terelődni, hülyéskedni a színpadi jelenlét közben. A feszültségből elkezdtünk kinyílni, és amit most csinálunk, az 100%-ban önazonos. Kinyílt a zenekar, jó érzés benne lenni.

S. M.: Szerintem ránk nézni is jó érzés.

Fotók: sinco

Címkék: kolorádó fesztivál, fesztivál 2019, fesztivál, kolorádó 2019, interjú, kolorádó, kelemen lászló, tonyó, end show, dope calypso, nnash, sarkadi miklós