Madonna
Madame X – Egy erős, keserű, de elszánt nő őrült tánca
Madonna 14. albuma nemcsak egy komplex zenei projekt, hanem egy eszement és dühös zenei kísérlet. Egy nehéz, bonyolult lemez, amely egy karrier egyik legjobbja.
A pop nagyasszonya néhány éve fia focikarrierje miatt Portugáliába költözött, Lisszabonban pedig egy nyugodt, elszigetelt világ várt rá, ahol szembe kellett nézni az idősödéssel, a magánnyal, és ahol minden bölcsességét összegyűjthette a világról.
Előadó: Madonna
Cím: Madame X
Kiadó: Interscope Records
Kiadás éve: 2019
Honlap: www.madonna.com
Értékelés: 8/10
Itt született meg Madame X, Madonna megszámlálhatatlanul sokadik alteregója, aki dühös és csalódott, néhol elkeseredett, néhol pedig elengedi minden ellenérzését a világgal szemben, és csak egy dologra koncentrál: hogy jól érezze magát. Harminc évnyi karrier után a társadalom valahogy továbbra is alapjogának gondolja, hogy megmondja Madonnának, hogy mit csináljon. Öltözzön fel. Ne mutogassa magát. Csináljon dance zenét. Készítsen csak balladákat. Fogja be a száját. Ne okoskodjon. Ne feküdjön le fiatal fiúkkal. Ne művészkedjen. Menjen nyugdíjba.
A Madame X ezeknek az elvárásoknak egy szemtelen szembeköpése. A Madame X egy óriási feltartott középső ujj. Madame X pont azt csinálja, amit a társadalom megtiltana Madonnának. Madame X az album dalain vagy politikáról, vallásról, rasszizmusról, erőszakról, korrupcióról, melegjogokról, fegyvertartásról énekel, vagy pedig megállíthatatlanul bulizik – latin zenére.
Igaz, nem arra a latin zenére, ami olyan nagy erőkkel ostromolja a rádiókat. Madame X a portugál kis bárok és örömzenészek világának latin zenéjét fedezte fel, jó néhány réteggel a mainstream alá ásva, majd megbolondítva azt Mirwais-zel, az egész American Life-ot jegyző francia producerrel vagy Diplóval, akit Madge még a Rebel Hearton fedezett fel magának.
És ez volt a cél is. Madonna lemeze készítése közben ünnepelte Ray of Light című albumának 20. évfordulóját, ahol egy Instagram-kommentben ment neki menedzserének, kijelentve, hogy bezzeg napjainkban nem lehetne ilyen bátran kísérletezni a mainstream iparban, és talán ilyen lemez sem születhetne. És amúgy is, ma már a rádióban minden dal ugyanolyan.
Miközben a Madame X-et hallgatjuk, van egy érzésünk, hogy valahol ekkor született meg az album veleje. Madonna nem akart mainstream zenét, nem akart gyártósoron készíteni dalokat. És a jelek szerint az egészből egy eszement kísérletezés lett.
Az eredmény? Néhol talán túl sok autotune, amit két hallgatás után viszonylag gyorsan megszokhat az ember, és összességében a nagyasszony életének egyik legjobb korongja. És a legfajsúlyosabb is.
Az album legkiemelkedőbb pontja kétségkívül az új demokrácia születését sürgető God Control. Furcsa, dühös, fogak közé szorított énekkel kezdődik, melyet aztán a Like a Prayert visszaidéző kórus tenne himnikussá, hacsak nem lépne közbe a 70-es évek diszkóslágereinek vonósokra épülő alapja, amely aztán egy gyermeki mondókával lesz egy fura és minden pillanatában csodálatos agymenés. Érdekes a pont az azt követő, asszonykórussal felvett, afrikai beütésű, trappesített Batuka, és igen finom kincs a 90-es éveket dance világát visszaidéző, chillező, sötét I Don’t Search I Find is.
A Killers Who Are Partying az album legszókimondóbb és talán legsűrűbb pontja is: az iszlámról és Izraelről, a portugál nyelvű refrénen át a Mirwais-zel beoltott portugál bárzenéig benne van minden, ami Madame X. Ha meg akarjuk érteni a lemezt, ez a dal mindent összefoglal róla. Érdemes ezen kívül kiemelni a Faz Gostoso című Anitta-duettet is, a korong legfrissítőbb és leglatinosabb dalát.
Tényleg van itt minden: terhes dalszövegek, cinizmus, funky, house, trap, dance-hall culture, 70-es évek, 90-es évek, portugál, spanyol, sőt, afrikai zenei hatás – és dalszöveg –, na meg néha, nagyon néha egy kis lazítás és mulatás. Ennyi összetevőtől a Madame X könnyedén szét is eshetne, de mégsem esik szét. Egy erős, keserű, de elszánt nő őrült tánca lesz, amelynek minden üteme el van találva. Hiszen tapasztalat bőven van benne.
A cikk során egy dolgot végig határozottan próbáltam kerülni: azt, hogy kiemeljem Madonna korát. Mert nem az a dicsőség, hogy ennyi idősen felvett egy ilyen lemezt, hanem az, hogy felvett egy ilyen lemezt.
Madonnát jó ideje csak kora szerint határozza meg a sajtó: „60 éves, de mégis…” és „60 éves, így már nem kéne, hogy…” Ez pedig rámászott az egész társadalomra. A fiatal vagy épp középkorú popikonoknak elég kétszer megrázniuk a feneküket a színpadon, hogy a kemény munka megállíthatatlan hősének és istennőnek nevezzék ki őket, míg Madonna tehet bárhogy bármit, a többség már csak azon a szűrőn képes nézni, hogy „mégis mit csinál 60 évesen már megint?” vagy „mit csinál 60 évesen még mindig?”. Hogy néznek ki a ráncai? Hogy néz ki az a botoxos arc? Hogy hordhat ilyen ruhákat, és mégis mit keres a színpadon, ha egy picit töredezettebb a mozgása? Pedig a válasz egyszerű: Madonna azért van ott ennyi év után is a színpadon, mert oda tartozik, és mert van mondanivalója. Ha Madonna férfi lenne, hősként néznénk rá. Valamiért nőként ez nem jár ki neki. Még azoktól sem, akik közben pont azokban az üzenetekben hisznek, amikről Madonna is énekel. Elfelejtve azt, hogy egyszer bizony Lady Gaga és Beyoncé is lesz 60 éves.
Pedig Madonna épp piacra dobta élete egyik legjobb albumát, és megszülte eddigi egyik legizgalmasabb alteregóját. Bár a Madame X-en nincs Hung Up, amire lehet rázni a tánctéren két vodkaszóda után, de van rajta egy olyan zenei infúzió és egy olyan üzenetcsomag, amely igazi utazásra invitál egy legenda fejében. Igaz, ehhez figyelni kell, hallgatni és nyitni.
