25 nemzetközi album, amely idén tölti be a 25-öt I.

Ha visszanézünk a 2000-es év megjelenéseire, azt látjuk, hogy sok előadó nemcsak hozzátette a magáét a korszakhoz, hanem saját műfaját is radikálisan átalakította. Santana uralta a Grammy-díjátadót, az OutKast a hiphop határait feszegette, Britney Spears pedig a popipar szexuális szimbólumává vált. Az ’N Sync világkörüli turnéja tömeghisztériát váltott ki; eközben Eminem dühös és kegyetlen számokat írt feleségéről és az egész amerikai kultúráról.

Akkoriban a lemezeladások még mérvadó mutatónak számítottak és a legjobban teljesítő albumok egyértelműen a pop- és hiphopzene világából érkeztek: Britney Spears Oops!… I Did It Again című lemeze, Eminem The Marshall Mathers LP-je és az ’N Sync No Strings Attached című albuma több millió példányban kelt el. A rockzene közben az újrafeltalálásával küzdött: a Creed stadionokat töltött meg post-grunge himnuszaival, míg a Queens of the Stone Age és a Radiohead teljesen újradefiniálták, mit lehet kihozni az évezredforduló alternatív gitárzenéjéből.

Ma már merőben más a zeneipar, mint 25 évvel ezelőtt. A Spotify világában ezek közül egyértelműen Eminem maradt talpon: The Real Slim Shady és Stan még mindig toplistás hallgatottságot produkál, miközben az ’N Sync inkább egy kínos nosztalgiafaktorrá vált – melyre az azóta kiderült Lou Pearlman menedzser szélhámossága csak még jobban ráerősített. (néznivaló: Dirty Pop: The Boy Band Scam Explores the True Story of Con Man Lou Pearlman / Netflix).

Gyakran felmerül a kérdés, hogy egy lakatlan szigetre egyetlen albumot vihetnél magaddal, vajon szerepelne-e a listán egy ezredfordulós lemez?

Kétrészes lemezlistánkban megpróbálunk segíteni a döntésben.

25. D’Angelo: Voodoo
D’Angelo magnum opusa, a neo-soul műfaj egyik csúcspontja. Tele van zenei mélységekkel, egyszerre érzéki és intellektuális. A dalszövegek az afroamerikai népi mágia jegyeit hordozzák, zeneileg olyan ikonok nyomdokain haladt, mint például Marvin Gaye, Curtis Mayfield, Jimi Hendrix vagy J Dilla. Az album Questlove groove-jaira épül, viszont D’Angelo énekében csúcsosodik ki. A Voodoo egy korszakot meghatározó lemez, viszont több is annál. Az öröksége a mai napig meghatározza ezt a zenei szcénát, enélkül talán olyan klasszikusok sem léteznének, mint Frank Ocean Blonde-ja.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Untitled (How Does It Feel)

24. OutKast: Stankonia
Az OutKast megjelenése a zenei piacon valami olyasmi élményt jelentett, mint amit az N.W.A. képviselt a ’80-as években a mainstream számára. Itt viszont megfordult a helyzet: a mainstream hatott a rap világára, és nem a rap szivárgott fel a mainstreambe. A Stankonia fényévekre volt attól, amit mindenki más csinált ebben a műfajban. Az akkori interjúkból kiderül, hogy a duó tagjai nem igazán hallgattak hiphop előadókat, elmondásuk szerint nem inspirálta őket ez a fajta zene. Amíg Andre3000 a dalok nagy részét otthon találta ki egy gitáron, addig Big Boi az ideje javarészét a stúdióban töltötte. A lemezen érezni ezt a kettősséget, van némi egymásnak feszülés a tagok között, viszont a céljuk közös volt: a dalszövegektől a produkción át az öltözködésik mindent kreatívan és egyedien megalkotni. Összességében az OutKast maradéktalanul megvalósította ezeket a törekvéseket – a Stankonia máig friss és izgalmas anyag.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Ms. Jackson

23. Radiohead: Kid A
A Kid A a Radiohead radikális újraértelmezése a gitárzene műfajáról. Az album a hagyományos rockzenei kereteket háttérbe szorítva egy kísérleti és elektronikus irányba mozdult el, miközben továbbra is kétségbeesetten keresték, hogyan fejezhetik ki belső küzdelmeiket közhelyek nélkül. A Kid A hozta el a millenniumi évfordulóra azt a hangzást és szövegvilágot, amely egyszerre tükrözte a technológiai áttörések iránti lelkesedést és a modern világ szorongó emberének érzéseit. Ezzel még a formai határon is túlmutattak, a dalok időtlen zeneisége és érzelmi ereje joggal emelte a Radiohead-et a legnagyobb zenekarok közé (újra).

Dal, ami még mindig nagyot szól: Everything in Its Right Place

22. PJ Harvey: Stories from the City, Stories from the Sea
PJ Harvey hatodik albuma a New York-ban tapasztalt nyüzsgés és az angol tengerparti elzártság élményének ütköztetéséből született meg. Egy boldog album – legalábbis Harvey mércéjével. Ez egy érzelmekkel teli anyag, a pletykák szerint a legszédületesebb szerelmes dalok Vincent Gallóról szólnak. Az urbánus lét és az intimitás közti törékeny egyensúlyt vizsgálja. Harvey zenésztársai, Rob Ellis és Mick Harvey (nincs rokoni kapcsolat) társproducerként dolgoztak rajta, három dalban pedig Thom Yorke is közreműködik (pár héttel a Kid A megjelenése előtt). A felvételek egy stúdióvá alakított 17. századi angol kastélyban zajlottak. Lendületes, játékos és grandiózus, mégis nyers és nyugtalanító – semmiképp sem nevezhető szokványos poplemeznek.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Good Fortune

21. Morphine: The Night
A The Night felvételeit Mark Sandman és Dana Colley szaxofonos felügyelte, az utómunkák során pedig Sandman először ült a keverőpult mögé saját stúdiójában. 1999 júliusában, a frontember fellépés közben elhunyt, így a lemez posztumusz jelent meg 2000-ben. A Morphine itt is megőrizte jellegzetes low-rock hangzását, de a hangszerelés tágasabb lett: csellók, hegedűk és háttérénekesek színezik a dalokat, Sandman éneke pedig előrébb került a mixben, még inkább kiemelve a hipnotikus, beszédszerű énekét és verses dalszövegeit. A címadó dalban visszatérő motívum Lilah alakja – a név héberül „éjszakát”, arabul „éjjel születettet” jelent. Sandman háromféleképpen formálja a szöveget: lassan énekelve, ritmikusan előadva, majd a végén suttogva, miközben a zongora és a szaxofon sötét, hömpölygő háttérként kíséri. A Top Floor, Bottom Buzzer funkos basszus lüktetésével és női háttérvokáljaival válik emlékezetessé, a Souvenir pedig egy lefelé ereszkedő zongoratémával és melankolikus hangulatával idézi meg a Morphine sötétebb oldalát. Sandman egy klasszikus rocksztár archetípusa volt, de alakja sokkal közelebb állt a beat-költő Kerouacéhoz, mint mondjuk Kurt Cobainhez. A Morphine zenéjében a jazz, a költészet és a rock and roll találkozott – a The Night pedig ennek a világnak a letisztult esszenciája.

Dal, ami még mindig nagyot szól: The Night

20. Quasimoto: The Unseen
A sztori valahogy úgy szól, hogy Madlib abban az időben tonnaszámra szívta a füvet, és egy bombabiztos menedékhelyen kialakított stúdióban élt – konkrétabban Peanut Butter Wolf pincéjében. A stúdió magányát kedvelő producernek a reppelési képességei sosem voltak kiemelkedőek, viszont már a korai éveiben is az egyik legünnepeltebb producernek számított. Az animált sárga karakter jellegzetes orgánuma abból az elhatározásból jött létre, hogy kísérletezni fog a saját hangjával: lassan rögzíti, majd a normál tempóra gyorsítja- ennek az utómunkának köszönhetően született meg Quasimoto hélium-szerű vokálja. Ez az alterego némi önbizalmat adott neki, és a The Unseen-en már az újonnan kitalált karakter a fő narrátor. Emellett a lemezen megjelennek a producer tágabb érdeklődési körei is, olyanok, mint például a dub, jazz vagy reggae. Az eleinte csak mellékprojektnek szánt zenéket végül Peanut Butter Wolf unszolására adták ki, és lényegében ez lett az egyik első mérföldköve a Stones Throw-nak. Nagyban meghatározza a kaliforniai kiadóról szóló diskurzust, és úttörő szerepet játszott az art-hiphopban. A Stones Throw a mai napig a különc és kísérletező zenészek egyik legfontosabb műhelyeként létezik.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Come On Feet

19. Johnny Cash: American III: Solitary Man
Az 1994-es American Recordings-hoz és az 1996-os Unchained-hez hasonlóan az American III is Rick Rubin producer keze alatt készült. Az album zeneileg nem túl bonyolult, főként rockot, blues-t és country-t ötvöz, de a legfontosabb összetevő leginkább Johnny Cash hangja. A lemez első fele tele van feldolgozással, többek között Neil Diamond, Tom Pretty vagy U2 cover is akad rajta, ám érezhető, hogy Cash képes volt a sajátjává tenni őket. A második felében viszont már eredeti szerzemények hallhatóak, és ezek bizonyítják, hogy Cash mit sem veszített dalszerzői képességéből. Az American Trilogy záródarabja a magányról, a lelkünk sebezhetőségéről és a szerelemről mesél nekünk.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Solitary Man

18. Erykah Badu: Mama’s Gun
Ha neo-soul, akkor Erykah Badu, ha szakítás utáni kiteljesedés, akkor a Mama’s Gun. Nem sokkal első gyermeke születése után Badu és az OutKastból ismert André 3000 különváltak, ez az élethelyzet pedig alapjaiban átformálta a lemez hangulatát. Mégis több ez, mint egy sima szakítós album. Badu nemcsak az elveszett szerelmet énekli meg, hanem azt is, hogy milyen anyának, nőnek és feketének lenni egy olyan világban, ahol egyiknek lenni sem egyszerű. A Mama’s Gun egy fekete feminista narratíva, amely a szívfájdalmon túl rendszerszintű kérdéseket is érint. A dalok az intimitás traumáit és kihívásait járják körül, miközben a jazz, a funk és a neo-soul lüktetésére épülnek – többek között J Dilla produceri keze alatt.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Bag Lady

17. Queens of the Stone Age: Rated R
A Rated R olyan, mint egy túlpörgetett drogos buli: kaotikus, nyers és tele van túlfűtött energiákkal. Josh Homme rögtön az első dalban felsorolja mi mindent bír el egy ilyen önpusztító éjszaka: nikotin, valium, vicodin, marihuána, ecstasy és alkohol, meg persze a kokain. Egy pillanatra sem akarja többnek mutatni magát, és mindenféle művészieskedést és giccset nélkülözve sikerül fülbemászónak lennie. Chris Goss producer irányításával Homme frontemberként megtanulta hogyan kell jó lemezt készíteni. Az instrumentális textúrák nyersek, vibrafon, erőteljes riffek és elektromos zongora adják az alapot, a lemezen pedig olyan vendégelőadók szerepelnek, mint Mark Lanegan és Rob Halford. A Rated R teljesen szembe ment az akkori steril rockzenével.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Feel Good Hit of the Summer

16. The Hives: Veni Vidi Vicious
A megfizethető skandináv bútorok után Svédország egy könnyen emészthető garázsrock bandát is exportált a világnak. A The Hives olyan legendás elődök nyomdokaiban jár, mint a Ramones vagy a Stooges, és a pop-punk második aranykorának egy színes kis robbanótöltete volt ez a lemez. Harminc perc alatt tizenkét számot zúznak végig – és bár a dalok nem túl változatosak, ilyen tempónál ez aligha érdekel bárkit is. A zenekart biztos nem: „Mi cápák vagyunk. A cápák milliárd évek óta ugyanazok, és még mindig uralják a tengereket. Ha cápa vagy, nincs szükség fejlődésre, nem evolválódsz” – magyarázta akkoriban Howlin’ Pelle Almqvist énekes a The Rolling Stone-nak. Ez a hozzáállás azóta is jellemzi őket, például a 2024-ben megjelent lemezüket is: egyszerű, vad, de még mindig tökéletesen működik.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Hate To Say I Told You So

15. Wu-Tang Clan: The W
A The W-t nem szokás a legjobb Wu-Tang lemezek között emlegetni – nem éri el az Enter the Wu-Tang (36 Chambers) remekmű szintjét, és kevésbé grandiózus, mint a Wu-Tang Forever, viszont ennek ellenére hozza a jellegzetes klán hangulatvilágot. A lemez leginkább RZA produceri munkája – olyan megszokott elemek térnek vissza, mint például az ismeretlen kungfu filmekből vett minták, miközben néhány dal sokkal sötétebb és kísérletezőbb dimenziót kapott. Lírikailag a veteránok dominálnak: Method Man, Raekwon, Ghostface Killah és Inspectah Deck folyamatosan jelen vannak, míg GZA, U-God és Masta Killa inkább csak takarékos lángon vették ki a részüket. A Gravel Pit tökéletes példája annak, hogy a klán tagjainak harci eszköze nem kopott el, képesek voltak a legnagyobb sikereik után is élesek maradni és a legjobbat kihozni egymásból.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Gravel Pit

14. Fatboy Slim: Halfway Between the Gutter and the Stars
A Halfway Between the Gutter and the Stars egy újabb kísérlet arra, hogy az elektronikus zene kilépjen a klubok zárt falai közül, és a rideg, gépies ütemek mellett az érzelmek is megjelenjenek a műfajban. Például a Sunset (Bird of Prey)-ben Jim Morrison hipnotikus énekét keveri a drum and bass elemeivel, miközben olyan vendégelőadók, mint Macy Gray soul énekesnő, vagy a funk legenda Bootsy Collins is közreműködnek a lemezen. Bár az acid house és a big beat iránti korábbi lelkesedés valamelyest csökkent, Fatboy Slim nem szakít teljesen a klubzenével: a Star 69 és a Retox az acid house lüktetését idézik meg, ismétlődő vokális mintákkal és energikus ütemekkel. A Halfway Between the Gutter and the Stars gyakran építkezik Slim korábbi munkáira, ugyanakkor jól illeszkedik abba a trendbe, amit Moby a Play című lemezével indított el: az elektronikus zenét közelebb hozni a mainstreamhez és érzelmileg közvetlenebb kapcsolatot kialakítani a pop közönséghez. A techno kiemelése a zsánere kötöttségekből, és a soul és funk elemeinek ötvözésével Fatboy Slim nemcsak a klubzene határait feszegeti, hanem lehetőséget teremtett arra is, hogy a műfaj a mainstreambe integrálódjon.

Dal, ami még mindig nagyot szól: Weapon of Choice

13. Sade: Lovers Rock
Az 1992-ben megjelent Love Deluxe után Sade közel nyolc évre eltűnt a reflektorfényből – ezt az időt teljesen távol töltötte a nyilvánosságtól Jamaicában. Egy ilyen szintű előadónál ez a kihagyás szokatlanul hosszúnak számított, még a streamelés előtti korszak piaci normákhoz képest is. A Lovers Rock cím utalás a szigetállam egyik zenei irányzatára – a Londonban élő jamaicai diaszpóra által formált dub-reggae stílus mindig is jelen volt Sade zenéjében, de a cím ellenére ez a lemez több annál. Sokkal inkább egy jazzes és érzelmekkel teli anyag, viszont hangzásában némileg eltér az előző anyagokhoz képest: a korábban jellemző fényűző, nagyívű megszólalás helyett egy szellősebb, rétegelt hangkép uralja a dalokat. A ’90-es évek végi neo-soul hulláma találkozik a reggae lüktetésével. „Kevésbé a felszínről, inkább a gyökerekről szól” – jellemezte akkoriban az albumot Sade.

Dal, ami még mindig nagyot szól: By Your Side

Címkék: 25 lemez, 2000, best of 2000, album, best of, lista