„Harry házavató bulija” – Ilyen volt az első budapesti Harry Styles koncert

2022.07.15., 17:41

Aligha kell bárkinek is bemutatni Harry Styles-t. Ha valaki mégis lemaradt volna erről a jelenségről – mert bizony az –, akkor dióhéjban összegezném: a brit X-faktor 2010-es szériájában egészen a dobogóig menetelt a tini lányok kedvenc fiúbandája, a One Direction, melynek egykori énekese a csoport felbomlása után önálló karrierbe kezdett és egy mára a toplistákat uraló világsztárrá és divatikonná nőtte ki magát. Két év után, július 13-án végre ellátogatott Budapestre is, hiszen a világjárvány miatt a Love on Tour is elmaradt.

 
 

Mikor 2020-ban kiderült, hogy Harry Styles a Love on Tour koncertsorozat keretében Budapestre is ellátogat, egyből lázba jöttem, veterán-Directionerként szinte kötelességemnek éreztem, hogy élőben is átéljem a zenéjét. Aztán beütött a járvány, a turnét lefújták, és hoppon maradtam több ezer emberrel együtt. Idén azonban már semmi sem szabhatott gátat a turné megvalósulásának, a korábbi jegyek automatikusan érvényessé váltak a szerdai koncertre. 

A villamoson már rengetegen voltunk, első ránézésre meg lehetett mondani, ki tart a koncertre, az aréna felé. A jól megszokott focidrukker csapatokat felváltotta a tollboás, szivárvány színekbe és csillogó ruhákba öltözött, olykor cowboy kalapos emberek tömkelege, és nem mondom, hogy nem örültem neki.

Ez csak megerősítette az elméletemet, miszerint itt nemcsak zene, a divat is jelentős hangsúlyt kap az este folyamán. A közönség nemcsak egy koncertre váltott jegyet, hanem egyben divatbemutatóra is. Szívmelengető volt látni, ahogy a sok ember magát nyíltan vállalva élvezi az önkifejezés szabadságát.

Egy olyan diverz közeg jött létre a stadionban, ahol nem számított kor, nem, identitás, származás – ami szerintem egyre ritkább, így kicsit mindenki fellégezhetett.

A bejutás nem mondom, hogy a legegyszerűbb volt. A sorok kuszaságában kicsit elveszve, a tűző napon ácsorgás után, de végül behömpölygött a tömeg, és itt újabb meglepetés ért. Senki sem tolakodott vagy lökdösődött, ami szerintem sokunknak okozott poszttraumás stresszszindrómát korábban. Kezünkben a fesztivál árakon vett, ugyanakkor esszenciális fröccsel hallgattuk az előzenekart, a Wolf Alice-t. Meglepett a zenekarválasztás, elég éles kontrasztot mutat a két előadó stílusa, de ez is inkább pluszt, mintsem negatívumot adott az estéhez. 

 
 

Igazából, már akkor tudtam, mennyire jó lesz az egész, mikor a közönség együtt énekelte az ikonikus Best Song Ever című One Direction számot – ami a félreértések elkerülése végett, nem arról szól, hogy a világ legeslegjobb száma lenne. A nosztalgia itt nem ért véget, mivel Harry maga is felvette a repertoárba az első legnagyobb dalukat, a What Makes You Beautiful című számot, amit persze minden egykori Directioner, még ha álmából keltik fel, akkor is betéve tud. Ezen a ponton reméltem megjelenik varázslatos módon Lizzo is, akivel együtt adták elő a Coachella fesztiválon a dalt, ezzel megteremtve egy újabb felejthetetlen popkulturális pillanatot. Ez sajnos most elmaradt, de nem kellett csalódnom, mert Harry egyedül is hatalmas bulit csinált már a Music for a Sushi Restaurant című nyitószámmal. A táncot megszakították líraibb dalok, mint a Love of My life vagy a Matilda, majd az estét a Kiwi és Watermelon Sugar című dalaival zárta. Számomra az utóbbi kettő jelentette a koncert csúcspontját. 

Filozófiám, mely szerint élőben minden zene magasabb szintre emelkedik, ezen az estén is érvényesült.

Emlékezetes pillanatokból nem volt hiány, például a Boyfriends című szám előtt Styles bejelentette, hogy szüksége van egy önkéntesre (ekkor akarva – akaratlanul bevillant a rengeteg One Direction fanfiction, amiket még zsenge tinédzser koromban olvastam, melyekben jellegzetes plot-twistként kiszúrta a főhőst a tömegben egy adott bandatag). A kiválasztott személy egy Balázs nevű srác volt, akinek a nevét ijesztően jól ejtette ki, és megkérte a közönséget, hogy minden a „boyfriend”-ek iránt érzett pozitív és negatív érzést küldjük Balázs felé. De nem ez volt az egyetlen meglepő pont az est folyamán, történetesen Harry egyszer csak kisétált egy tortával a színpadra, hogy felköszöntse Mitch Rowland gitárost, aki aznap ünnepelte a születésnapját.

 
 

A One Direction és más fiúbandák is egy jól működő formula alapján épültek fel; egy szerethető, vonzó, divatos és mindenekelőtt eladható imidzset kell kialakítani, melyhez esszenciális, hogy a fiúk egy-egy jellegzetes karakterjegyet testesítsenek meg. A szívtipró, a rosszfiú, a félénk, a bohóc, a táncos és még sorolhatnám. A menedzsment mindent megtesz a tinibálvány kép fenntartásáért, ez kiterjed a zene, dalszöveg szerkesztésére, a tetoválások és arcszőrzet „limitálására”. Hogy mekkora volt a nyomás, arról a Rolling Stone magazinnak így mesélt:

„Amíg a zenekarban voltam, állandóan attól féltem, hogy rossz tónust ütök meg. Annyira nagy volt a nyomás rajtam amiatt, hogy ne rontsam el a dolgokat. Emlékszem, amikor aláírtam a lemezszerződésemet, megkérdeztem a menedzseremet: »Mi lesz, ha letartóztatnak? Akkor semmis a szerződés?« Most úgy érzem, hogy a rajongók olyan környezetet adtak nekem, ahol önmagam lehetek, felnőhetek; megteremtették ezt a biztonságos teret, ahol tanulhatok és hibázhatok.”

 
 

A szólókarrier elindításakor pedig a legnagyobb kihívást ennek az imázsnak a leküzdése jelentette. Nem véletlenül nem emlegeti nevén interjúkban, egyszerűen „a banda” vagy „a banda, amiben benne voltam” szófordulatokkal utal rá.

Az akadályt a bandatagok közül Harry lépte át a legkönnyebben. Louis Tomlinson, Niall Horan, Liam Payne és Zayn Malik is, ki-ki a maga zenei útjára lépett, de elvétve hallani róluk. 2017-ben Harry Styles magáról elnevezett debütáló albuma megkísérelte, hogy a gödröcskéivel hódító szívtipróból 1970-es évekbeli rocksztárrá változzon. Zenei bálványai – David Bowie, Queen, Pink Floyd – előtt adózott az első szóló albuma. A Woman című dal Prince Do Me, Baby-jének a zongorajátékával nyit, mielőtt egy Elton John-strutba hajlik át. Styles rockos kísérletei, az Only Angel és a Kiwi, a Rolling Stones és a Wolfmother egy-egy dallamát idézik. Az ikonikus előadók megidézésével egy olyan generáció számára is hallgatható album született, amely a Live While We’re Young-ot hallva kifutott volna a világból.

Nemcsak dallam, de szöveg tekintetében is teljeskörű alkotói szabadságot élvez. Bátran ír a szexről, önkielégítésről, kokain szívásról a konyhában, és magányról.

A szókimondó dalszövegek hallatán egyértelmű, hogy ezek már nem 13-17 éves lányoknak íródtak pénzhajhász menedzserek megbízásából, séma szerint dolgozó zenészek által.

Fine Line című albuma – saját elmondása alapján – a szex és magány kettősségéről szól, egy koncertjén pedig kijelentette, hogy a Watermelon Sugar az orális szexről szól.

Meghökkentő lehet a túlfűtött dalszövegek elemzése után, de ha egy szóval kéne összefoglalnom az estét, annak aki egyáltalán nem ismeri a munkásságát, az a kedves lenne. Mert az egész atmoszférát igen is áthatotta a kedvesség, és az áradt az előadóból is, aki egyik pillanatban egy boldog kisgyerekként ugrált fel-alá, a másikban rocksztárként tombolt, és mire észbe kaptunk, már az egész közönségnek szerelmet vallott. Bármennyire elcsépelten is hangzik, de igen is jól esik ha köszönetet mondanak nekünk, még akkor is ha csak egy „Köszönöm Budapest!” formájában fejezik ki, tört (de meglepően helyes) magyarsággal. Jól esik, ha valaki érezteti velünk az olyan értékek fontosságát, mint a szeretet, törődés. Jól esik, ha a világsztár a színpadon, akinek zenéje komfortot ad, elmondja, hogy nem vagyunk egyedül, légy önmagad és szeresd magad. Klisék ide vagy oda, az könnyen megállapítható, kinek a szájából hiteles, kiéből bemagolt, üres szavak ezek.

 
 

Annyiszor nevetség tárgyává teszik a popzene rajongóit. Kérdem én, miért baj, ha odavagyunk azért, amit sokan ismernek és szeretnek? Miért olyan hihetetlen, hogy a popzenének is lehet mély tartalma?

Nem azzal van a gond, hogy valakinek beleremeg a lába egy énekes látványába, hanem azzal, hogy az olyan értékek, mint az elfogadás, tisztelet és szeretet, még mindig nem magától értetődők. Nem az a gond, hogy sikongatva üvöltik a dalszöveget, hanem az, hogy csak egy olyan koncerten foghatja meg bárki a szerelme kezét, ahol meglengetik a színpadon a szivárvány színű zászlót. 

Alapvetően nem bánom, hogy két évet kellett várni erre a napra. Sőt, bizonyos tekintetben jobban is jártunk így, mivel már három albumból épült fel a setlist, ezek közül pedig a legújabb Harry’s House lett a legjobb – legalábbis az én szememben. Ráadásul a karanténokkal és social-distancinggel tarkított szünet megtanított még jobban értékelni az ilyen pillanatokat, és teljesen átengedni magam az élménynek.

Címkék: , , , , , , , ,

A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!

Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás