Morrissey Has Left the Building – koncertbeszámoló

Elöljáróban le kell írnom, hogy a Barba Negra továbbra sem tartozik a kedvenc koncerthelyszíneim közé, és ez az este sem változtatott ezen. A hangosítás sokszor hagyott kívánnivalót maga után: az ének ugyan végig jól érthető maradt, a hangszerek a legtöbb dalban összemosódó masszaként szóltak, pedig szándékosan a terem közepén álltam. Persze az sem kizárt, hogy a hallásom kezd cserbenhagyni. 

A koncert előtti napon már keringett a social médiában egy fotó: Morrissey a Párizsi Udvar előtt pózol néhány – feltehetően brit – fiatallal. Apróság, mégis azt sugallta, hogy ezúttal jobb passzban érkezett Budapestre. Nem úgy, mint 2015-ben, amikor egészségügyi problémái és a kiadójával való konfliktusai szemmel láthatóan rányomták bélyegüket a fellépésre. Most végig önironikusan, viccelődve(!) kommunikált a közönséggel, ami ritkán látott könnyedséget adott az estének.

A 67 éves Morrissey persze már nem ugyanaz a frontember, mint harminc évvel ezelőtt. Az öregedés és az elmúlás motívuma új dalain és színpadi jelenlétén egyaránt érezhető. A rutin azonban változatlan: ezúttal is a közönség közé repült a koncert végén egy ruhadarab (ebben az esetben egy középkék, dedikált, „Budapest” feliratú póló), de Elvis Presley hagyományát idézve néhány izzadt kendő is gazdára talált.

A The Smiths számomra meghatározó zenekar volt, ezért külön örömöt jelentett, hogy öt klasszikus is elhangzott: a How Soon Is Now?, az A Rush and a Push and the Land Is Ours, az I Know It’s Over, a Shoplifters of the World Unite, majd ráadásként a There Is a Light That Never Goes Out. Ezek adták az este valódi érzelmi csúcspontjait.

A setlist ugyanakkor semmilyen meglepetést nem tartogatott: gyakorlatilag ugyanazt a programot hallhattuk, amelyet a turné többi állomásán is játszanak. Az új dalok – köztük a Notre-Dame, a The Monsters of Pig Alley és a Make-Up Is a Lie – jól működtek élőben, de a koncert igazi súlyát továbbra is a régi szerzemények adták. A Suedehead, az Irish Blood, English Heart, az Everyday Is Like Sunday, valamint a szárazjégbe és vörös fényekbe burkolt Jack the Ripper emlékezetes csúcspontjai voltak az estének.

Akadt hiányérzetem is. A Your Arsenal albumról például semmi nem hangzott el, a Vauxhall and I-ról is mindössze a Billy Budd és a Now My Heart Is Full szólalt meg, de ne legyünk telhetetlenek – ahogy egy barátom szokta mondani: „nem lehet mindent, basszus”– így is majdnem kétórás volt a műsor.

A koncert közepe egyébként érezhetően veszített a lendületéből. Valahol a Life Is a Pigsty környékén azon kaptam magam, hogy ásítozom. Ebben valószínűleg a rossz szellőzés is szerepet játszott, de a műsor dramaturgiája sem segített: néhány lassabb dal egymás után megtörte az addig jól felépített ívet.

Minden hibája ellenére ez egy jobb Morrissey-koncert volt, mint a budapesti előző. A hangosítással annyira nem voltam kibékülve, a műsor közepe is leült kicsit, viszont egy felszabadultabb, önironikusabb és emberibb előadót láthattunk, mint tizenegy évvel ezelőtt, és ez végül többet nyomott a latban, mint a technikai vagy dramaturgiai döccenők. Ha Moz legközelebb ismét Budapestre érkezik, még ha járókerettel is, de aligha lesz kérdés, hogy újra ott leszünk.

Morrissey Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: morrissey, the smiths, barba negra, Koncert, koncertbeszámoló