Walkman és Discman
Ezekkel a Walkman- és Discman-fotókkal garantáltan felülsz a nosztalgia-hullámvasútra
A Walkman és a technikailag kissé fejlettebb Discman meghatározták koruk zenehallgatóinak életét. Teljesen újfajta, addig ismeretlen zenei élményt nyújtottak, ami egyrészt a hordozhatóságuknak, másrészt pedig annak volt köszönhető, hogy ezeket hallgatva szinte teljesen ki lehetett zárni a külvilágot. David Brandon Geeting fotóival egy cikk erejéig visszahozzuk ezeknek a saját korukban meglehetősen újítónak számító eszközöknek a hangulatát.
1998 az év, amikor már biztos volt: korszakváltás fog bekövetkezni a zenehallgatásban. Az első MP3-lejátszók már fejlesztés alatt voltak, nemsokára pedig az iPod is megkezdte pályafutását. Azonban a Walkman és a nála technikailag kissé fejlettebb Discman még elavulásuk előestéjén is virágoztak, és megkerülhetetlenek voltak minden zenehallgató számára. 1998-ig csak a Sony 175 millió Walkmant és nagyjából 50 millió Discmant tudott eladni a világon, de rajtuk kívül számos más márka is gyártotta őket.
Ezek az eszközök megkerülhetetlen társai voltak azoknak, akik nap mint nap ingáztak otthonuk és a munkahelyük között, vagy azoknak, akik rendszeresen jártak futni, de az autók hátsó ülésén unatkozó gyerekek is előszeretettel használták őket.
A Walkman és a Discman majdnem két évtizeden keresztül élte a virágkorát. Előbbi 1979-ben jelent meg először a piacokon, és a határok nélküli mobilitás, amit nyújtani tudott, hamar nagyon népszerűvé tette. Sokan a drogok által okozott mámorhoz hasonlították a Walkman-élményt.
A Walkman-őrület azonban egyszerre nyugtalanító is volt. A tudósok figyelmeztettek: az eszköz akár halláskárosodást is okozhat. Nem mellesleg a bedugott füllel sétáló gyalogosok sem voltak biztonságban. (Az egyik New Jersey-i városban például megtiltották, hogy az emberek gyalogosként Walkmant használva keresztezzék az utat.)
Ezen kívül sokan a Walkman okozta szociális elszigetelődés miatt aggódtak. 1981-ben a Chicago Tribune szerkesztője így fogalmazott, miután azt látta, hogy az USA egyik legnagyobb programsorozatán, az Ohio State Fairen számos tinédzser bedugott füllel nézelődik: „A Walkman hangulatváltoztatóként bizonyos drogokat helyettesít. Amikor tinédzserek úgy érzik, ki kell kapcsolniuk az Ohio State Fair hangjait, akkor a társadalom megérett az pusztulásra.”
1998-ra azonban a riogatás lecsillapodott, a Walkman és a Discman pedig a közterek megszokott részévé váltak. Mai szemmel nézve ezek az eszközök viccesen kicsi kapacitással rendelkeztek. Mielőtt elindultál otthonról, át kellett gondolnod, hogy éppen melyik albumhoz van kedved, és esetleg bepakolhattál még néhány extrát, de semmiképp nem volt végtelen a lehetőségek száma. Ennek a jelenségnek megvolt azonban a varázsa is. A mai eszközökkel szemben az emberek jobban el tudtak merülni egy-egy album világában.
Hogy ez mennyire kellemes tud lenni, az is mutatja, hogy tavaly júliusban az Apple bejelentette: tervezi kiadni az iPod utolsó két verzióját internetkapcsolatmentes formában.
Látszólag ma már nincs nagy piaca a kizárólag zenelejátszásra használható eszközöknek. Lehet azonban, hogy ez annak köszönhető, hogy már nem emlékszünk arra, milyen is volt úgy zenét hallgatni, hogy az élményt nem zavarták meg értesítések és üzenetek minden fél percben.
Fotók: David Brandon Geeting
(Forrás: Pitchfork)
