Ónodi Adél
„Ez úgy tündérmese, hogy mégsem az” – Ónodi Adél-interjú
Az énekesnőként és színésznőként is egyre sikeresebb Ónodi Adél egy életveszélyes fenyegetés után döntött úgy, hogy transznemű nőként nyilvánosság elé áll, és most élete meghatározó pillanatait – köztük a fenyegetés okozta traumát is – csokorba gyűjtve színházi előadást készített Dear Future Me címmel, amiben a személyes tapasztalatain keresztül mutatja be a transznemű emberek életének nehézségeit.
Mi a színdarab koncepciója?
Amit bemutatni készülünk, az az októberben már színpadra vitt előadás továbbfejlesztett verziója. Az alkotó társaimmal kibontjuk a történetet, amit egy mesén keresztül tálalok, mivel hiába dolgoztam fel az életemben a traumákat, nem könnyű róluk színésznőként első szám első személyben beszélni. A történet egy része egy varázslatos erdőben játszódik. Az erdő idilli világát azoknak a karaktereknek a megszemélyesítése szakítja meg, akik hátráltatták, vagy segítették az utam, meghatározták bizonyos döntéseimet, és ezáltal az egész életemet.
Milyen érzés belebújni a negatív szereplők bőrébe?
Egyrészt nagyon megterhelő, másrészt fantasztikus. Iszonyú jó terápia, lehetőség a fejlődésre. Olyan karaktereket formálok meg, akiket gyerekkorom óta figyelek, velük nőttem fel. Kitapasztaltam, hogy mit miért mondanak és csinálnak. A karakterek felépítésekor a negatív szereplőkön kellett a legkevesebbet dolgozni, és ezzel szemben a legpozitívabb szereplőn, az édesanyámon a legtöbbet.
Most éreztem át igazán, hogy ami velem történt, az rá is hatással volt.
Ez a színdarab teljesen lefoglal, csak erre tudok koncentrálni. Minden erőmet felemészti, de ezt én választottam. Letisztáz engem, mint embert és művészt, és irányt ad. Legszívesebben reggeltől estig dolgoznék. Úgy érzem, rengeteg kihasználatlan energia van bennem, remélem, hogy ezt lesz lehetőségem kamatoztatni a színházi berkeken belül. Kívánom és akarom azt, hogy zenés és klasszikus darabokban játszhassak, szívesen lennék például Irina a Három nővérből.
Képes vagy bátran, félelem nélkül színpadra állni ebben az előítéletekkel tarkított világban?
Fesztelen vagyok a színpadon. Izgalmas tanulási folyamatnak érzem kezdő színésznőként, hogy a saját sztorimat előadva képes legyek egyszerre átélőként és külső szemlélőként is nézni a történetet. Ha színpadra lépés előtt van is bennem egy kis izgulás, utána át tudok lényegülni a karaktereimmé, és ezt a folyamatot nagyon élvezem.
Mi az előadás fő témája?
A magány. Szerintem ez mindenkit érint a mai világban, engem is. Néha kimondottan jól tudom ezt kezelni, máskor meg dühöngök, irigykedek mások boldogságára és azt mondom, hogy elegem van a világból.
A magány súlyos téma és az előadás módja is megrázó lesz, mivel a megtörtént eseményeken alapszik, melyek közt van olyan, amit ha akarnék, se tudnék finoman, könnyed kis harapnivalóként tálalni.
A mai világban mindenki nehezen boldogul a párkapcsolatok és barátságok terén, az emberek elszigetelődnek és szeretik megbélyegezni egymást, nem könnyítik meg egymás dolgát az ismerkedésben. Egy transznemű ember esetében ez fokozottan igaz. Én például két ponton is érzem a megkülönböztetést, egyrészt nőként, másrészt pedig transzneműként. Ez komplikált téma, épp ezért jelen van az előadásban a humor, amin keresztül mindenki kapcsolódni tud a történethez.
Tartasz a fogadtatástól?
Már nem érdekel az ilyesmi. Régen azt akartam, hogy rám mindeni nyitott legyen, engem mindenki szeressen, de rájöttem, hogy ilyen nincs. Van, aki szeret, van, aki nem. Akinek tetszik az előadás, annak tetszik, akinek nem, annak nem.
Már pusztán a transzneműség miatt is megosztó vagyok, még akkor is, ha a személyiségem önmagában nem lenne az.
Az a fontos, hogy az alkotó stábbal megvalósítsuk az elképzeléseinket és hogy elégedettek legyünk.
Énekesnőként is gyakran fellépsz, mi jellemzi a koncertjeidet?
Ezek személyes hangvételű estek, ahol könnyűzenei és jazz feldolgozásokat, hozzám közel álló megzenésített verseket adok elő egy tíz dalból álló csokorban. Ezek gyerekkorom óta érlelődnek bennem, és nagyon izgalmas, hogy most kiadhatom őket magamból. Fura, hogy mindazt, amire gyerekkoromban vágytam, most megkaptam – legyen az akár a darab vagy a koncertek. Ez úgy tündérmese, hogy mégsem az, mert bár örülhetnék, mégsem tudok igazán, hiszen nem tudom mi vár rám a 15 perces hírnév után. A lényeg csak ez után következik.
Mikor döntötted el, hogy művészpályára lépsz?
Tulajdonképpen mindig bennem volt a késztetés, de úgy voltam vele, hogy ha alapból nehéz a sorsom, akkor ne válasszak mellé még egy nehéz szakmát is. Sok más irányba elindultam, például fodrásznak is elkezdtem tanulni, de mindig visszatértem a művészetekhez. Viszont azt látom, hogy nem könnyű nekünk, huszonéveseknek, mert ma már nagyon telített minden szakma. Nehéz kitörni és ezért nagyon céltudatosnak kell lenni.
Ráadásul annyira gyorsan változik a világ, hogy mire sikerülne elérnünk a célt, amit kitűztünk, gyakran már nem is létezik.
Utólag visszanézve jó döntésnek tartod, hogy nyilvánosság elé álltál?
Őszintén szólva nem tudom, hogy volt-e értelme, hogy visz-e valahova. Próbálok hinni abban, hogy igen, és bízom benne, hogy előbb utóbb az idő is igazol. Gondolhatnánk, hogy egy közegért állok ki, de fájdalmas módon a transznemű emberek között vannak utálóim, akik nem azt látják, hogy esélyegyenlőségért küzdök, hanem azt gondolják, hogy csak mutogatni akarom magam és ebből próbálok karriert építeni – de miért érné ez meg nekem? Ha megadom valakinek a számom egy randi miatt, akkor automatikusan megtalál vele a Facebookon, a randinak pedig nagyjából abban a pillanatban lőttek, amint szembesül azzal, ki vagyok. Magánéleti szempontból nagyon nem érte meg kiállni a nyilvánosság elé. Mazochista nem vagyok.
Mit gondolsz, meg lehet valaha barátkozni ezzel az élethelyzettel?
Nem tudom, a magánéletem egyáltalán nem működik, és ezt nagyon nehéz elfogadni 23 évesen. Többnyire csak távolról figyelnek az emberek, akik esetleg megállapítják azt, hogy szép vagyok, de nem mernek lépést tenni felém. Nem hogy nőnek, de embernek se néznek, egy semleges fura ufónak tartanak. A műtét óta önazonos vagyok, az, aki szeretnék lenni, ez mégsem olyan felemelő, mint hittem, hogy lesz.
Mindent megtesz az élet, hogy ne legyen könnyű, de érzem, hogy eközben türelmet és elfogadást tanulok.
A Dear Future Me stábja:
előadó: Ónodi Adél
író: Horváth Lili Olga
társíró/ drámainstruktor: Háda Fruzsina
zene: Preiszner Miklós / Bartha Márk
jelmez: Szabados Luca
fény és hangtechnika: Mosóczi Bálint
produkciós vezető: Fátyol Hermina
rendező: Göndör László
Előadások:
- 2019. április 23 – Fészek Klub
- 2019. április 30 – Jurányi
- 2019. május 17 – Kávéházak Éjszakája
- 2019. május 28 – Fészek Klub
- 2019. június 8. – Jurányi (a Budapest Pride programjának keretén belül)
- Kolorádó Fesztivál
