Chuck Palahniuk – Láthatatlan szörnyek
A regény háttértörténete már magában is érdekes, hát még a sztorija. Bár ez a harmadik Palahniuk-könyv, melyet kiadtak, igazából az író második regénye, melyet minden kiadó visszadobott, mondván túl abszurd és erőszakos. Végül a Harcosok Klubja sikerének köszönhetően jelenhetett meg Amerikában a könyv, csak és kizárólag puha borítóval, mely jól jelzi a kiadó óvatosságát a könyvvel szemben. Magyarországon már az első nyomat keményborítóval és polgárpukkasztó borítóval jelent meg. Úgy néz ki, nálunk a terjesztők annyira nem féltik a szegény állampolgár lelkibékéjét.
Azt az eddig leírtakból már nagyvalószínűséggel leszűrhette a kedves Olvasó, hogy valóban egy különleges alkotással állunk szemben. Bár a különleges jelzőt óvatosabban használnám. Brutális. Gyomorforgató. Megdöbbentő. Felháborító. Egyszóval csupa-csupa olyan szavakkal, melyekkel a legjobban lehet eladni bármilyen művészeti ág bármilyen alkotását és melyeket a pr-osok a legjobb fegyverekként kezelnek.
De térjünk rá a műre, ha már annyira húzzuk a mézesmadzagot. A könyv főszereplője egy volt szupermodell, akinek karrierjét egy golyó törte ketté, az állkapcsával együtt. Az állkapocs nélkül élő nő életének részletét követhetjük a könyvben, aki mivel ha már hétköznapi arc nem, csak szörnyűség jutott neki, a cseppet sem hétköznapi élet mellett dönt. Istennőként követi a gyógyszerfüggő transzvesztitát, Brandy Alexandert, aki életbölcsességeivel minden szereplőt és talán minden olvasót belehajhász picit az életunt depresszióba és az élettel szembeni kétségbeesésbe. A két láthatatlan szörnyeteg harmadik követője pedig egy női hormonokkal titokban mérgezett férfi, aki ugyancsak megmentőjének és uralkodójának tekinti Brandy-t. Ez a trió száguld végig az USA államain különböző szerepjátékokat eljátszva és kiadó villák lakóinak gyógyszerkészleteit kirabolva, miközben mindegyik próbál erőt gyűjteni magából vagy a másikból, hogy megtegye életének azon lépését, mely egy új élet kezdetét, vagy egy másik élet végét jelentheti. Az utazás során pedig az álnevek garmadájával rendelkező félarcú főszereplő felvonultatja élete minden jelentős emlékét, melyekből rájöhetünk, hogy két utazótársa távolról sem idegen számára és hogy egy embert nem csak egy golyó, hanem néhány emlék, szituáció vagy egy anya, apa, testvér is szörnyeteggé tehet.
Mint tudjuk, egy jó sztori sosem lehet elég egy jó regényhez. Mint egy ember, lehet tökéletes a csontozatunk, ha arra semmi izom, csak valami formátlan szövettömeg kerül. Nos, Palahniuk erre a bizonyos csontozatra egy Calvin Klein modell alkatot kirajzoló szövethalmazt varázsolt rá.
Miből is áll ez a szövethalmaz? Párbeszédek és szituációk olyan tömkelegéből, melyek bár nem viszik tovább a történetet, mégis feltöltik azt, és ami a legfontosabb, megértetik, hogy valaki hogyan is tud tönkremenni és egy örök életre megsebesülni, például egy olyan beszélgetéstől, melyet a szülők adnak elő a biztonságos szexről vagy a homoszexuálisok nemi életéről. Felismerések, melyek ugyanúgy ütnek meg minket lelkileg, mint magát a mesélőt. Nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy bekezdést újra kellett olvasni, mert egyszerűen az „atyaég” felkiáltás után nem vagy képes elhinni, hogy mi történik.
Ami persze a legjobban összetartja a szövetet, az a dolog, ami a legveszélyesebb is lehet. A hangulat. Szerény véleményem szerint egy jó könyv onnantól fogva jó könyv, ha képes annyira rabul ejteni az embert, hogy az a bizonyos olvasó egész hangulatára, egész napjára hasson, álmodjon róla, sőt, lásson tőle rémeket és bolygassa fel az életét, az érzelmeit, a kapcsolatait, a gondolkodásmódját csupán egy, egyetlen egy könyv miatt. Na, ez egy pont ilyen könyv. Ez egy jó könyv. Kell ennél többet mondani?
Kell. Mivel minden ember szereti a botrányt, és így szereti a botránykönyveket, botrányfilmeket és botrányhősöket, még maradt egy mézesmadzagunk, amivel teli találatot szerezhetünk. Manapság, ha születik egy jó könyv, akkor az hamar a mozikba is kerül, kicsit átírva, kicsit kihagyva a lényeget, kicsit máshogy, mint ahogy bárki is elképzelte, de a mozikba kerül, hiszen az emberek inkább bámulnak, mint olvasnak. Ettől függetlenül jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy ha ez a könyv ennyire jó, miért nem filmesítették meg, mint például a Harcosok klubját? Nos, a válasz összefügg a kiadás körüli hercehurcákkal. Néhol egyszerűen annyira felháborító és undorító ez az egész, hogy a fene se tudja, hogy ki akarná ezt látni HD-minőségben. Persze megnéznénk. Mert hát közben meg ki ne akarna látni a mozivásznon egy olyan nőt, akinek nincs meg a fél arca és így száguldozik végig az országban, nem?
Szerző: Kani
