Brooklyn Bounce 2.0
Már miután néhány számot rögzítettek, a szakma is felfigyelt rájuk, tavaly október-november környékén a Crown on the Ground című vidám, jókedvet sugárzó számuktól volt hangos a blog-szféra (szó szerint).
Ezután a nagy fesztiválokon is bizonyítottak (Coachella, Pitchfork Music Festival, Primavera Sound Festival), majd 2010 áprilisában megjelent az első beharangozó kislemez a Tell ’Em. Ezután leszerződtek M.I.A. N.E.E.T. Recordings nevű kiadójával (akinek zenéjével hasonlóságot mutat az ő albumuk is). Meglepő módon a debütálást nem szivárogtatták ki az internetre a megjelenés előtt, így mindenki 2010. május 11-én hallgathatott bele először a Treats című albumba.
Aki még nem hallott tőlük számot, az könnyen felkapja majd a fejét (és lehet, hogy egyúttal a hangerő szabályozó felé is nyúl egyből), amikor megszólal a kezdő Tell ’Em. Hip-hop ütemek, túlvezérelt gitárok, éles és magas hangok, zajok – ezt kapjuk 32 percen keresztül. Számot kiemelni nehéz, de egy biztos, unalmassá egyetlen percre sem válik az album. Talán a Rill Rill című szám a legkedvesebb, legmegnyerőbbnek szánt dal, Alexis bájos énekhangja (amely az egyetlen biztos pont ebben a furcsa zenei zűrzavarban) felesel benne a játékos gitárokkal. Az A/B machines című számról a Crystal Castles juthat eszünkbe, sikítások, kiabálások tarkítják a nem túl változatos szöveget (Got my A machines on the table / Got my B machines in the drawer). Aztán ott van még a fülbemászó Riot Rhytm, amelynek refrénje az album borítóján található szurkolócsapatot juttatja eszünkbe, vagy a szintén hangos, metálgitár riffekkel tarkított Infinity Guitars.
Friss, pimasz hangzás, valami olyan, ami furcsa, de mégis jó. Az a fajta zene, amit ha nyilvános helyen fülhallgatón keresztül hallgatsz, akkor valami olyasmi juthat róla az eszedbe, hogy „Mit gondolnának a körülöttem lévő emberek, ha hallanák, hogy mit hallgatok?”
Ha van igazság, akkor az idei év legnagyobb újdonságaként lesznek emlegetve.
