Az elvágyódó művész attrakciója
Nem könnyű átélni és értékelni az adott pillanat örömeit. De vajon mi történik, ha a jelenkor szépségeit nem értékelvén átcsúszunk egy másik idősíkba, ahol minden sokkal gyönyörűségesebb, boldogabb… vagy mégsem?
Éjfél Párizsban – Hihetetlen, de ez a törpe mágus sosem lő mellé, amióta pedig kiszabadult New Yorkból, és filmjeinek entellektüel szex és szerelemvadász hőseit világkörüli turnéra hívta, még jobban imádjuk, mint korábban.
Gil egy álmodozó, de ki nem az manapság, aki normális. Az, hogy control freak menyasszonya és annak karótnyelt famíliája nem hisz benne, hogy a férfi egy nap híres író lesz, nem tántoríthatja el pályájától a meg nem értett művészt. Amikor a mai Párizsban – ahol vakációjukat töltik – éjfélt üt az óra, és egy autómobil a húszas évekbe repíti vissza, hősünk rájön: ideje fenekestül felforgatnia unalmas kis életét. Elvégre Hamingway-jel Mark Twainről csevegni egy kis kocsmában mégiscsak élvezetesebb, mint egy csalfa feleséggel Hollywoodban tengődni…
Woody Allen filmjeit figyelve rá kell döbbennem: az utóbbi években a zseni direktor egész egyszerűen áttestálta saját karakterét más színészekre. Ez történt Owen Wilsonnal is, aki tökéletesen utánozza Woody neurotikus gesztikulációját és dadogását, ugyanakkor egy percig sem tűnik úgy, mintha lopna a nagy elődtől. Rachel McAdams a Bajos csajok óta nem alakított ilyen mélységesen rosszindulatú perszónát, időnként kedve témad a nézőnek a doboz alján pihenő popcorn-dara legsósabb részét a szeme közé fújni. Marion Cotillard pedig… oh, magnifique!
(EXIT Magazin)
