A végzet akarata: húsz éve pecsételődött meg az Oasis és a britpop sorsa
Minden komolyabb rock and roll-sztori kezdetét egy nagy találkozás adja: néha két zenész összeborulása az első lépés, előfordul, hogy a művész és múzsája közötti szerelem fellobbanása volt a mozgatórugó, de az esetek többségében egy dörzsölt menedzser paktál le a kreatív zsenivel, hogy párban vigyék sikerre a dolgukat. Az Oasis és Alan McGee esetében sem volt ez másképpen.
Első blikkre úgy tűnik, mintha a véletlen hozta volna így, de ha jobban szemügyre vesszük, egyértelműen látszik, hogy több volt annál. Valami sorsszerű volt benne. Éppen 20 éve, 1993. május 31-én futottak össze úgy a szálak, hogy az ebből születő pillanat végleg megpecsételte az Oasis zenekar sorsát és irányba tette őket a hírnév felé vezető úton.
Az együttes alig 18 hónapja létezett, mely idő alatt mindössze 14 koncertet adtak, különféle kezdő zenekarok előtt. Hogy felvették az első demókazettájukat, már nagy előrelépés volt.
Egy másik manchesteri banda, a Sister Lovers adta nekik a tippet, hogy Glasgowban a Boyfriend és Creation kiadó által frissen igazolt 18 Wheeler szupportjaként fognak fellépni, és ha van kedvük, csatlakozzanak. Noel nem hogy jó ötletnek tartotta, de még azt is a fejébe vette, hogy fellépnek a bulin. Semmi garancia nem volt erre, de mindenki tudta róla, hogy amit kitűz maga elé, amellett a végsőkig kitart. Összehívott pár havert, saját zsebből béreltek egy buszt sofőrrel, bepakolták a cuccot és útnak indultak.
Amikor befutott a két manchesteri busz, a helyi ember nem akart hinni a szemének. Az egyik társaságot ismerte, őket bérelte fel, de a másik bagázs totál ismeretlen volt. A 14 fős csapat alig szállt ki a járműből, rögtön el is kezdte kipakolni a felszerelésüket, amikor a nagyfőnök odalépett és kérdőre vonta őket. – Mi vagyunk az Oasis és itt fogunk játszani ma este! – jelentette ki határozottan Liam. A tulaj rázta a fejét és magyarázott, hogy ő három együttest bérelt fel, nem négyet és hogy sem az idő, sem a kassza nem engedi, hogy őket is a színpadra engedje. Szó szót követett, mire Noel magához ragadta az irányítást és két fokkal lágyabb hangon próbálta jobb belátásra bírni az embert. Fejenként 17 fontba fájt nekik a dolog, benzinnel, busszal, mindennel, és ha már végigszenvedték a hosszú utat, legalább 10 percet engedjen nekik, mielőtt elindul a meghirdetett program. A góré nehezen, de végül rábólintott.
Alan McGee a Creation kiadó atyaúristene olyan másnapos volt, hogy el sem akart menni a buliba. Egy ismerőse azért megpróbálta elcsalni azzal, hogy megjelenik pár barátnőjével és az egyiknél Alan esélyes lehet. Erre már jobb belátásra került. Úgyis éppen akkor szerződtette le az egyik fellépőt, és ha még egy csaj is leeshet az éjszakából, akkor már megéri a kanyar a fáradtságot.
Évek óta nem fordult vele elő hasonló, de most úgy alakult, hogy két órával a kezdés előtt már a helyszínen téblábolt.
Úgy vélte, hogy a helynek csak sima kocsmaengedélye lehet, ám azzal szembesült, hogy erre az estére lepapírozták az éjszakába nyúló működést is és valami színpadfélét építettek. Alig lézengett ott valaki, amikor betoppant a rutinos stúdiófőnök, aki olyan együtteseket indított el korábban, mint a Primal Scream vagy a Jesus And Mary Chain. Sejtésével szemben már az ajtónál kisebb mozgolódásba futott és fél füllel elkapta, amint a helyiek arról diskurálnak, hogy valami hangos huligánbusz érkezett és felgyújtják a helyet, ha nem léphetnek fel.
A rendezvényre egységesen három font volt a jegy, amiből 69 kelt el elővételben. Amikor az Oasis színpadra lépett, kábé harmincan lehettek ott. Ahogy McGee belépett a terembe, rögtön kiszúrt egy Adidas-melegítős alakot, akiről úgy gondolta, hogy a manchesteri bajkeverők vezére, urambocsá valami drogdíler lehet. Első ránézésre az futott végig az agyán, hogy a gyerek kiköpött Paul Weller, mi több, úgy járkál fel-alá, mintha valami sztár lenne. Pár perccel később, legnagyobb meglepetésére ez a srác lépett a színpadra és kezdett el zenélni. Az együttes négy számot adott elő, az egész alig tartott negyed óráig: Rock ’n Roll Star, Bring It On Down, Up In The Sky illetve zárásként a Beatles-féle I Am The Walrus. Mivel akkor még nem érkezett meg az állvány, Liam kénytelen volt a kezében tartani a mikrofont. McGee-n olyan lelkesedés lett úrrá, amilyenre már rég nem volt példa. A második szám után biztosan tudta, hogy le akarja őket szerződtetni és kisaccolta, hogy világviszonylatban akár félmillió lemezt is eladhat velük.
Nem ment oda kapásból a színpadhoz, hanem rutinosan megvárta, amíg ők jönnek a bárhoz. Amikor előkerültek, leszólította Noel-t, megkérdezte mi a nevük és teketória nélkül lemezszerződést kínált nekik. A gitáros nem akart hinni a fülének, bevallása szerint azon állapotában az együttes bárkinek aláírt volna. Először még vissza is kérdezett, hogy kivel van dolga, nem ismerte meg McGee-t, a fickó ugyanis akkoriban kezdett el kopaszon futkározni. Korábban mindig volt valami haja, sokáig égig érő, gigászi vörös hajkorona védjegyezte, így maradt meg Noel emlékezetében is. A srác megkérdezte, hogy azért adhat-e egyet a demójukból.
„Kösz nem, most láttalak titeket élőben, nekem ennyi elég.” – hárította el a gesztust McGee.
Noel a biztonság kedvéért a kezébe nyomott egyet és megmutatta a borítón található telefonszámot, amelyen elérheti őket. Kezet ráztak és elbúcsúztak egymástól. Az Oasis a fellépésért tíz üveg lejárt szavatosságú sört kapott. A csaj, aki miatt McGee eljött, nem jelent meg.
https://www.youtube.com/watch?v=Gx9SD6-a_GY
Ismervén McGee hóbortos viselkedését és azon szokását, hogy minden frissen felfedezett együttest a következő nagy durranásnak tart, Noel egyáltalán nem volt biztos benne, hogy bármi is lesz az egész ügyből. Alan ellenben nem hogy elbizonytalanodott, de egyre nagyobb lendülettel vetette bele magát a teendőkbe és nemsokára megkezdődtek a tárgyalások is. Októberben végül aláírták egy hat nagylemezre szóló szerződést. Az év végéig McGee kinyomta a Columbia című dalt bakeliten, amit első körben kizárólag promóciós célokra szánt. A lemezt az összes nagy rádió napi rotációban játszotta.
A Gallagher testvérek és csapatuk a legnagyobb téma lett az angol zenei sajtóban, úgy, hogy a lemezboltokban még semmit nem lehetett kapni tőlük. Mindenki kíváncsi volt rájuk. Az emberek szíve megtelt egy régóta elfeledett, izgatott várakozással teli érzéssel. Úgy hitték, végre eljött az együttes, amire oly régóta vártak. Ami majd fenekestől felborítja a zenei világot és újra az angol gitárzenére szegezi a glóbusz figyelmét. Ha innen nézzük, akkor nem csak a két testér, de egy egész nemzet álma vált valóra.
Szöveg: Dobos Csaba
