Miért félünk a horrorfilmektől?
De van itt még valami. Ti nem szoktatok izgulni, amikor a gyilkos üldözi a főhőst? Vajon elkapja? Vajon megöli? Nyilvánvaló persze, hogy nem fogja eltenni láb alól, hiszen akkor esélyt sem adnak a folytatásnak. (lásd: Sikoly). Az sem biztos, hogy elkapja, de ha elkapja, akkor újra izgulunk, hogy vajon mit fog vele csinálni? Nyomasztó kérdések, aki nem szeretne ilyeneken hetekig agyalni, az tényleg ne nézzen horrort…
A tinihorror készítőinek alapvetően nem az a célja, hogy magától a látványtól, vagy a zenétől ijedjünk meg, sokkal inkább az életszerű történettől borzad el legtöbbünk. Rendben, aláírom, ha velem valami ilyesféle dolog történne, nem kezdenék el a sötét erdő felé futni, mint ahogy azt ezekben a filmekben rendszerint tapasztaljuk. Amikor egy butácska amerikai tini-drámát/ horrort/ krimit – nem is tudom hová sorolni – néztem, azon gondolkodtam, vajon hol találtak egy elmebeteget, aki képes volt ezt finanszírozni. Persze vannak kivételek, gondoljunk csak a Fűrész sorozat első három részére. Ugyan a film hét részből áll, nyilvánvaló, hogy a negyedik résztől már csak a show miatt folytatták, a hetedik részről meg beszélni sem érdemes. És mégis: bármennyire gagyik ezek a filmek, azért a készítőknek mégiscsak van pár jó húzásuk, amivel újra és újra rettegésben tudnak tartani a képernyő előtt. A zene vagy a „velem is megtörténhetne” hátborzongató érzése, ki tudja… az összhatás számít, meg ami mögötte(d) van.
Szerző: Adi Csaba
