Kedvencek temetője
Az alábbi cikk a
PEP! magazin hasábjain jelent meg eredeti formájában!
A rockzenéhez kb. csak veszélyes és káros szenvedélyek társulnak. Ez felettébb csábító a fiataloknak, akik amellett, hogy olyan zenét hallgathatnak egy koncerten, amit anyu ki nem állhat, itt végigpróbálhatják a földi örömök teljes repertoárját. A zene, a dugás, a hülye drogok valamint az alkohol és cigi élvezete által összeverődött kiskorúak eltartják a zenei idoljaikat, akik szinte minden fentebb felsorolt dologból végtelen mennyiségben részesülhetnek.
Az „aranykornak” már vége, hiszen a nagyjából 1965-től 1985-ig tartó időszak már soha nem lesz túlszárnyalható. A grunge beköszöntével leáldozott az igazi buli ideje és beköszöntött a hisztizés kora, amikor kinyúlt pulóvereket viselve ríják el férfias bánatukat az Eddie Vedder wannabek.. Valljuk be ez elég hervasztó, ahhoz képest hogy régebben még tisztességes orgiákba, lakásszétverős bulikba és töménytelen pénzt elverő pazarlásokba lehetett belefutni egy rocksztár oldalán. Ez a mai napig tartó váltás nagyon sok mindennek köszönhető. Egy részről annak, hogy a grunge után még ízléstelenebb stílusok kapták fel a fejüket egészen a 2000-es évek elejéig, amikortól pedig a mai napig olyan zenekarok számítanak menőnek, akik valami régi zenéhez nyúlnak inspirációért. Ezzel semmi baj nincs, hiszen zeneileg azért ez sokkal izgibb, mint a grunge, kivéve ha olyan torz jelenségekhez vezet, mint amilyen például a Towers of London énekese. Ez az ember tényleg nem viccből vált Johnny Rotten paródiájává. Mindezek ellenére különösen szórakoztató egyéniség, amiről kétséget kizáróan meg lehet győzödni a Nevermind the Buzzcocks vonatkozó részében.(Ezt egyébként a Youtube-on mindenki meg is tekintheti.) Hasonlóan valami évtizedekkel előtti hősképet próbál hozni a már kínosan szarrápublikált Pete Doherty és Amy Winehouse. Bár nyilván rohadt komoly drog és alkohol problémákkal küzdenek, de mégis kicsit már fárasztóak az olyan jelenetek, ahogyan Pete huszonnyolcadszorra is majomként ugrál a kocsikon a bíróságról kijövet, hülye kalapban és cigivel a szájában. Nyilván nagyon sokat tud a könnyűzene történetéről, mert már majdnem jól csinálja ezt a cirkuszt. Mégis az utóbbi időben az ilyen produkciókkal még azt is sikerült elfeledtetnie velünk, hogy valaha volt egy Libertines, ami azért tényleg jó volt.
Egyértelmű, hogy ezt a világot messziről volt jó nézni, de mostanra már távolságot tartani sincs értelme, annyira kiüresedett.
Lényeg a lényeg, nincs ideális alapanyag semmilyen részről a klasszikus, örömteli csoportos önpusztításhoz. Manapság már olyan esetekről sem lehet hallani, hogy egy stadionrockot játszó zenekar öltözőjébe grupikat gyűjtenek a koncert végére. Anno a Metallica még mindezt nagyüzemben művelte. A fellépés utáni zuhanyzást fejenként 5 szupermodell külsejű rajongó társaságában vitték véghez. A válogatást a koncert alatt a tour manager és lelkes kis csapata végezte el a szó szerint könyörgő lányok körében. Kb. az ilyen esetek voltak a már említett „aranykor” utolsó rángásai a halál előtt, amit igazából nem lehet tudni mi váltott ki. Az viszont biztos, hogy láncreakcióként változtatott meg mindent. Először is ugye a sztárokat, akiket most már annyira irigyelni sem lehet és értük rajongani pedig már-már nevetséges lenne. Aztán ebből fakadóan a közönség is beállt egy konformabb viselkedésmintát követő életvitelre, ezáltal a legtöbb szórakoztató külsőség is eltűnt. Egyértelmű, hogy ezt a világot messziről volt jó nézni, de mostanra már távolságot tartani sincs értelme, annyira kiüresedett. Talán még ennél is lehet érdektelenebb. A néhány hamvába hullt próbálkozás egyikének tekinthető Kid Rockról nem rég tudtam meg, hogy megtért. Ennél már csak az lenne bénább, ha a pápa bőrnadrágban adna húsvéti áldást a Szent Péter téren.
Szerző: Tonyó (Moog)
A tartalom nem elérhető
A tartalom megtekintéséhez engedélyezned kell a sütiket, ide kattintva.
/ Követem a magazint!
