Visszatér a Garbage?
Persze a Garbage azért nem egy teljesen ismeretlen fogalom, amiről nem hallott volna senki. A bandanév ismerősen hangozhat, jogosan is, hiszen bár mára kimosódtak kultúránkból, volt egy időszak amikor szinte Gaga-módra hasítottak az éterben. Az 1994-ben alakult banda első éveiben kapott mindent, amit egy garázsban gyakoroló (ma már könyökből egérútként tehetségkutatóban induló) amatőr banda bármikor is álmodozhat. Egymást követő, a námbörván helyezéseket folyamatosan bezsebelő kislemezek, arany, majd platina, majd duplaplatina albumok, MTV-díjak, Grammy-jelölések, teltházas koncertek és turnék, siker, siker, siker amitől valaki leborotválja a haját és kirohan a világból, valaki meglovagolja és még többet zsebel be, valaki pedig hirtelen elveszti azt – sajnos ez történt a Garbage-dzsel is. De ne rohanjunk ennyire előre.
A banda története a négytagú együttes három amerikai férfitagjával kezdődik, Duke Eriksonnal, Steve Markerrel és Butch Viggel, akik együttes erővel alapították meg Smart Studios nevezetű stúdiót, ahol néhány projekt után meseszerűen rájöttek, hogy nekik bizony együttest kellene alapítaniuk. Első zenei anyagaikat szemétnek kommentálták a tesztalanyok. Voilá, adott volt egy stúdió, egy kellően jópofa és lázadó csapatnév. Már csak egy vokalista kellett, aki le tudja énekelni a hajat az ember fejéről, tud dalszöveget írni, plusz azért néz ki úgy, hogy a tinifiúk kéztornát végezzenek egy-egy jobban sikerült képére.
A keresett személy, Shirley Manson meglepő módon viszont elég nehezen lett meg. Bár addigi csapata, a Googbye Mr McKenzie, ami később Angelfish néven futott nem hozott túl nagy sikereket a fiúk megkeresésére a skót hölgy nem dobta el az agyát. Az első próbák először állítólag nem is jöttek össze, de ha szakmailag nem is, barátilag gyorsan felfedezte a három férfit, akiknek mikor már kész demók voltak a kezükben, szakmailag is gyorsan hozzájuk szokott. Az első demók elérték útjukat a kiadókhoz, a lemezszerződés, mely az európai és amerikai piacot is biztosította, gyorsan a kezükbe került. A kíváncsiságból, inkább a kiadó által, mint a banda által kiadott első dal, a Vow mégis megfontolt, de meglepő sikereket ért el a tengerentúlon.
A buli beindult a siker pedig később átpártolt Európára. Az együttes – rengeteg demóval a kezükben – hamar tető alá hozta első lemezüket, melynek címül simán saját nevüket adta és elkezdték ontani róluk a kislemezeket, melyekkel sikerült olyan gyors sikert elérniük, hogy azon nyomban el is indulhattak turnézni. A füstös kocsma-hangulatú Queer, a magát legendássá kinövő I’m Only Happy When It Rains, a pörgős Stupid Girl és az elfolyósan szomorú Milk mind-mind képes volt megcélozni a korszak borongós hangulatú fiatalságát akik alkoholos szerelmi mámorban vagy bánatban akarnak szomorkodni vagy tombolni és persze különbözni a sokadalomtól egy kis alternatívsággal.
A második lemez, az 1998-as Version 2. így logikusan újra ezt a közönséget pécézte ki magának, igaz, kicsit jobban rámenve a tombolásra, ereszdelahajamat típusú dalokkal, melyek viszont már biztosították a totális amerikai és japán sikereket is. A kritikusok körében is óriási elismerést kiváltó albumról olyan korszakbeli himnuszok születtek meg, mint a már-már agresszívba átmenő Push It, a már-már elmeháborodottba átmenő I Think I’m Paranoid és az irónikus, örök gyerekeknek szóló When I Grow Up. Az érfelvágós dalokat kedvelő közönség sem lett persze elfelejtve, az ő szomorú, kétségbeesett, sohatöbbénemleszekboldog-hangulatukat tökéletesen szolgálta ki a Special, a Trick Is To Keep Breathing és a szerző szerény véleménye szerint a világegyetem egyik legszebb valaha alkotott dala, a melankólikus mégis minden pillanatában romlott You Look So Fine. A Garbage ebben az időszakban érte virágkorát. A vöröshajú Shirley ikonná vált, a lemezek pedig szép lassan platinává. Díjesők és egyre nagyobb költségvetésű klippek és egy zenei stílus, mely bármennyire is elterjedt volt és elterjedt ma is, meg kell hagyni, hogy a Garbage mégis tett bele valami különlegeset, érdekeset, piszkosat. Az együttes mégis úgy gondolta, hogy változás kell. Rosszul tették.
Három év után, 2001-ben új, az előzőeknél lényegesebben populárisabb anyaggal jelentkezett a csapat. A démoni vörösből szőkére átalakult Manson kisasszonnyal az élen a Garbage hirtelen túl nagy irányt váltott. A Beautifulgarbage nevű korong néhol már inkább célozta meg a Britney-t hallgató közönséget, mint a megszokott füstös, akciós sörös kiskocsmában ülő közönséget, a siker pedig el is maradt. Bár minőségileg éppen nem volt gond az albummal, hiszen a hozzáértők ezt is bőven ajnározták, sőt a neves Rolling Stone magazin 2001 tíz legmeghatározóbb anyag közé sorolta, a közönség nem volt túl kapós az új stílusra. Az elfojtott szexualitású Androgony, a cseppet sem elfojtott szexualitású Cherry Lips még csak félig véreztek el a siker harcterén – pedig kreatívság, az bőven volt a dalokban, ahogy meg kell mondanunk, az albumban is -, az utolsó próbálkozások, a langymeleg Breaking Up the Girl és a sokkal nagyobb figyelmet megérdemelt volt Shut Your Mouth végül végleg véget vetettek az együttes több éven át tartó dicsfényének, a beköszöntő sötétségben pedig el is tűntek gyorsan.
Négy évvel később, 2005-ben pedig újra feltűntek, újra újabb stílust kiszemelve maguknak. A Bleed Like Me című negyedik album olyan erővel dobta el az előző lemezben kipróbált elektronikus megoldásokat mint a sicc, és tért vissza a megszokottnál sokkal keményebb rockos hangzáshoz. A hanganyag újra visszatért a füstös kocsmák hangulatához, de úgy néz ki, most pedig túl keményen. Bár a kritikusok újra elismerően nyilatkoztak az albumról – összerakva a képet, nincs olyan Garbage-album amivel a szakértőnk bármi komolyabb baja lett volna – és nagyobb amerikai sikereket még nem élt a Garbage, a kezdeti berobbanást már inkább csak füst követte. Felnőtt témák, társadalomkritika és sokkal, sokkal felnőttebb hangulat, mint amit a már félig amúgy is elvesztett lázadó célközönség megszokott. Pedig amúgy tényleg nem volt gond ezzel az albummal sem. Bár a megszokott kitörő energia hiányzott, a jól megszokott Garbage-pikantéria azért még nyomokban sem tűnt el. Run Run Baby, Bad Boyfriend, Sex Is Not The Enemy, Why Do You Love Me – mind mind isteni kis dalok, mind-mind komolyabb siker nélkül. Hogy a promóció, a csomagolás, vagy a lelkesedés volt-e a problémás, nem tudni. Mindenesetre az együttes bejelentette a feloszlással egyenlő szünetet, melyet 2007-be egy greatest hits albummal, az Absolute Garabge-dszal koronáztak meg. A korong pedig abszolút bizonyította a XXI-ik század első évtizedének közepén, hogy milyen más és milyen jó is volt a kilencvenes évek, mikor még néhány pajkos dalszöveg elég volt a sikerhez, az embernek pedig nem kellett húsba öltöznie, hogy felfigyeljenek rá. A Garbage tényleg olyan volt mint a szemét. Színes. Vegyes. Volt benne minden. Vadság, kreatívság, tombolás, ablakban szomorúan cigizés, péntek esti szétcsapás, társadalomkritika, szex, düh, rock, pop, alternatív. Bűzlött minden egykori jótól.
A szemetet pedig manapság újrahasznosítják. Úgy néz ki ez fog történni az együttessel is. A pletykák szerint hat év kihagyás után Shirley és a fiúk újra bedobják magukat a köztudatba jövőre. Reméljük nevükhöz méltóan kellően mocskosan.
Szerző: Kani
