Vigyázz, ma pozitív vagyok – Hangmás – Ragadozó (2011)

A Hangmás első lemeze, a Funeral Party Budapest teljesen új színt vitt fel a magyar zenei palettára, olyan elemeket illesztettek össze, amelyeket addig nem nagyon láthatott a nagyközönség. A második album (Valaki ma este megsérülhet) ugyan szintén sötét, gyors és kegyetlen, az előzőleg megszokott intenzitás azonban csökkent – bár a dalok még mindig rettentő erősen hatottak mind színpadon, mind a lemezről hallgatva. A Ragadozó címre keresztelt harmadik, szerzői kiadásban megjelent anyag szépen viszi tovább ezt a fonalat, néhol kicsit változtatva a bevált formulán, amit az utóbbi években nyüstöltek. Itt-ott ugyan érezhető, hogy szellősebbre sikerült pár dal, ezek száma azonban elenyésző. Minda Endre kiűzte magából démonait, ami szerves részét képezte az albumon lévő alkotásoknak – a tíz szám legalább háromnegyedének személyes vonatkozásai is vannak -, mindez pedig érdekes ízt ad az egész lemeznek.

Mindjárt az első szám elbűvölő szintetizátorszólammal, szokatlanul nyugodtan indul. A harmónia csak a dal feléig dominál, ott ugyanis egy átvezető után ismét megjelennek a régi, megszokott hangok, és az ének is visszatér a saját helyére. A Fehér zaj tökéletes bevezető, az utána következő Luna azonban pillanatok alatt feledteti, mely talán a legjobban sikerült dal a lemezen, egy igazi Hangmás-szám. Csodás felüdülés Minda Kriszti szirénszerű vokálja, szinte mintha kordában tartaná a zenekar vadságát, gyönyörűen ellensúlyozza a torzított gitárt és a szintetizátort. A lemezt beharangozó, őrült gondolatokkal tűzdelt Darabokbannal már más a helyzet: a szám a ritmusos samplerezéssel újra visszakalauzolja a hallgatót a sötétségbe, hogy aztán az album címadó dala egy olyan szertartásba vonjon be minket, ahol lüktetnek a tamok, és néha elszabadul a pokol. A Ragadozóban egyszer a dobok uralkodnak, a húrok és a billentyűk pedig egymásba úsznak, másszor minden megfordul, az ének üvöltéssé változik, mintha a zenekar egy kicsit visszatérne ebbe a világba, hogy aztán újra transzba eshessenek a következő kitörésig.

Ennél a pontnál már érezhető, hogy a különböző billentyűs kütyük nagy befolyást tettek a harmadik lemezre, aminek ékes példája a Horror Deluxe hullámzó menetét körülölelő szintetizátorbűvölés. Nem ez a legerősebb dal a tíz közül, de mindenképpen előkelő helyet foglal el, főleg, ha a szöveget is figyelembe vesszük. Az ez után következő őrület viszont, ami a Lick My Pain lendületes ámokfutását áthatja, biztosan megrángatja pár izmunkat – gyanítjuk inkább koncertfavoritként fog tündökölni. Ugyanez mondható el a No Party (Dead City)-ről is, bár itt a banda a szám hosszúságát és könnyen megjegyezhető/üvölthető dalszövegét tekintve inkább egy punkosabb, erősebb vonalat villant fel. A dal tömör és velős, kemény gitárokkal, Molnár Kata billentyűs közreműködésével és Kabai Gergely jellegzetes basszustémájával, mondhatni egy újabb visszakacsintás az előző albumokra. Ilyen az Out of Order is, ami talán a Funeral Party időszakára emlékeztet haloványan – folyamatos mozgás a kiégés dallamára. Az már most előre látható, hogy a Haiku egy meg nem értett gyöngyszem lesz, pedig az egész dal nagyon el lett találva, zseniális úgy, ahogy van.

A lemez a vége felé közeledve kicsit ellaposodik, vontatottan, ámde nyugalommal zárul, a zenekarhoz képest szokatlan derűvel. Az utolsó számnak tökéletes, mégis nyomasztó Reset mindent összesűrített magába, ami a hangszerparkban volt, szomorkás hangulata viszont csalóka – „míg a végetlen portikusznak egyhangu oldalívei rejtett forrásu fényben úsznak”, az örök folyosó elölről kezdődik.

8/10