„Utálod azt a rendszert, ami van, mégsem tudsz kiszakadni belőle” – GULU GULU-interjú és EP premier
Új kislemezzel jelentkezik a lidércesen elszállós shoegaze effektek és önfejtegető poszt-punk dalok keresztmetszetében található GULU GULU. A széles érzelmi spektrumon mozgó Sunflower Seeds számai december 1-én a Turbina színpadán kerülnek bemutatásra, a koncertre hangolódva pedig a zenekar frontemberével, Por Danival és szintisével, Rák Zsozsival beszélgettünk, akik intim betekintést engedtek az új anyag mögött álló alkotói folyamatokba.
A GULU GULU évekig hálószobaprojektként létezett. Mi volt az a katalizátor, ami végül kimozdította a demókat a fiókból?
Por Dani: A karanténidőszak szerintem rengeteg művészeti projektet indított be, én is ekkor ismerkedtem meg az Abletonnal, és felvettem végtelen mennyiségű demót, amiből jó ideig nem is lett semmi. Aztán egyszer megmutattam ezeket Donátnak, a jelenlegi szólógitárosunknak, akinek annyira tetszett, hogy teljesen rápörögtünk a témára és összeszedtük a bandát. Elkezdtünk nagyon lelkesen próbálni, amiből kialakult egy amatőr, de egészen működőképes kis zenekar. Volt egy már meglévő bandánk, a Beach Beach & the Boogey Mango, és úgy voltunk vele, hogy most ki akarunk próbálni egy új stílust. Persze a Beach Beach is aktív a mai napig, megvan neki a saját főprofilja, egyszerűen csak úgy éreztem, hogy az új demóim nem fértek bele ebbe a zenei világba, ami alapvetően egy olyan surf rock alapú zene, ami kezd átállni egy magyar alteresebb pályára.
Fotó: Kassai Rozi
Eleinte az volt a koncepció, hogy csinálunk egy shoegaze zenekart. A valóság persze ennél kicsit komplexebb, hiszen a Guluban minden műfaj benne van, amit szeretek és hatással van rám. Így született meg ez a shoegaze, dream pop, poszt-punk egyveleg.
A shoegaze egyébként egy nagyon tágan értelmezhető dolog, és valamilyen szinten előfutárának is tekinthető a poszt-punk. Vannak ezek a zajok, amiknek a hangzása magába ölel, már nem is tudod pontosan kivenni, hogy mi történik, csak rádfekszik a zene. Ez a Gulu shoegaze aspektusa, de a számok alapjai mindig poszt-punkosak.
Legutóbb Zsozsi szülővárosában, Veszprémben játszottatok. Milyen volt vidékre vinni a GULU GULU-t?
P.D.: Gyakorlatilag ez volt a második alkalom, hogy vidéken játszottunk, alapból ezt is inkább ilyen csapatépítő dolognak fogtuk fel.
Rák Zsozsi: Meglepő módon szerintem ez a koncert szólt a legjobban eddig.
P.D.: Mi jól éltük meg. Szerintem aki eljön a koncertjeinkre, az mindig úgy távozik, hogy ez egy élmény volt számára. Minden egyes alkalommal arra törekszünk, hogy legyen valami új csavar benne, új feldolgozások vagy olyan momentumok, amikben mindenki önálló szerepet kaphat. Szeretnénk, ha éreznék az emberek, hogy amit csinálunk, az egyrészt egy szép zenei projekt, de közben egy baráti társaság is.
Elméleti szinten, ha bármilyen előadóval kollaborálhatnátok (legyen az élő vagy halott), kit választanátok?
R.Zs.: Zámbó Jimmy. Vagy John Lennon jöhet csörgőzni egyszer, maximum.
P.D.: Kicsit gyakorlatiasabbra fordítva a szót, ez azért nehéz kérdés, mert nem érzem azt, hogy a jelenlegi hazai színtérben a zenénk nagyon közel állna bármihez. Mondjuk én kifejezetten szeretem az ilyen érdekes kombinációkat, ezért is örültem nagyon, amikor
márciusban a Hocuspony előtt játszottunk a Turbinában. Ők mondták azt, hogy valami teljesen ellentétes pólust keresnek a zenekarnak, így ilyen szempontból tökéletesen odaillettünk. Király buli volt. Jók az olyan koncertek, ahol nagyobb spektrumon mozognak a műfajok.
Fotó: Kassai Rozi
A Terápia címet viselő első nagylemezetek egy elég erősen konceptuális album lett, a most megjelenő kislemezetekkel pedig valahogy ezt próbáljátok ellensúlyozni. Miért volt fontos a Sunflower Seeds esetében a „koncepciómentesség”?
P.D.: Az első album az egy sokkal bezárkózottabb dolog volt, egy öncélú projekt. Az akkori problémáimat és frusztrációimat akartam valamilyen formában kiadni magamból. Ennek az egésznek volt egy terápiás jellege, innen is jött a cím. Nagyon durván intim volt, és teljes mértékben rólam szólt. Az új albumon már egy kicsit belekóstoltam abba, hogy mi az ami működik, mi az ami nem, hogyan tudsz olyan zenét csinálni, ami nem csak szűretlen önkifejezés, de fogyasztható is.
Elkészítettem a demókat, aztán eltettem őket pihenni egy kicsit, hogy majd fél év múlva visszatérjek rá. Abban a félévben igyekeztem abba fektetni az energiámat, hogy megtanuljak producelni, mixelni. Aztán egy „harmadik” emberként próbáltam hozzányúlni a felvételekhez. Először jött az, aki megírta, a második meghallgatta, majd eltette őket a könyvespolcra, és a harmadik ember leszedte és befejezte őket.
Ha valami üzenete mégiscsak lenne ennek a kislemeznek, az mindenképp az, hogy bárki le tud ülni zenét csinálni. Ez ad az egésznek egyfajta indie hangulatot. Mindent meg tudsz csinálni saját magadnak, és úgy sokkal közelebb lesz majd ahhoz, amit eredetileg elképzeltél. Lehet, hogy a végeredmény nem lesz tökéletes, de nem is kell annak lennie.
Fotó: Kassai Rozi
R.Zs.: Ez az EP valószínűleg lezár egy kisebb korszakot azáltal, hogy megnyit egy másikat, ami az alap csapásvonala lett volna az egész Gulunak. Most egy shoegaze albumon dolgozunk, amit már csak rögzíteni kell.
A zenéteket átjárja egyfajta keserédes nosztalgia és egy sötétebb árnyalatú kelet-európai életérzés. Honnan gyökereznek ezek a hangulatok?
P.D.: Engem rengeteg zene inspirált, és ebben nagyon benne van a kelet-európai poszt-punk. Ott van az első lemezen ez az orosz szám, ami egy kicsit már ennek a műfajnak a majmolása is. Vannak olyan számaink, ahol arról írok, hogy miként viszonyulunk az otthonunkhoz.
A kelet-európai poszt-punk zene nagyon jól átadja azt, hogy van egyfajta nyomorunk. Rengeteg dolog van, amivel nem vagyunk kibékülve, mégis az otthonunk részét képezik. A mostani kislemezen talán a Cipőtalp adja át legjobban ezt az üzenetet.
Ezt a dalt egy választás után írtam. Nem akartam elhinni, hogy tényleg ez van, hogy ebben a valóságban élünk. Azért szeretem szövegileg ezt a számot, mert magába foglalja azt, hogy egyrészt emberi szempontból, másrészt politikailag hogyan viszonyulsz a dologhoz. Ez egy nagyon fájdalmas dualitást okoz benned, hogy mennyire utálod azt a rendszert, ami van, mégse tudsz kiszakadni belőle. Még akkor se, ha úgy érzed, hogy az otthonod két lábbal akar kirúgni.
Melyik dalt tekintitek a Sunflower Seeds fókuszdalának?
P.D.: Lehet, hogy ezzel mások nem értenének egyet, de én a Melancholy Express-t mondanám. Volt a tavalyi évben egy elég rossz időszakom, és nagyon erős elveszettséget éreztem.
Akkor fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy bárcsak mindent otthagyhatnék magam mögött. Úgy éreztem, hogy felültem egy vonatra, amit úgy hívnak, hogy Melankólia Expressz. A dalban van egyfajta vasúti lüktetés, amitől azt érzed, hogy az elveszettségben vonatozol.
Van bennem egy nagyon mélyen elnyomott szorongás, erre építkezik a dal. Ebben a számban az első albumos panaszkodás nagyon erősen kiélesedik és gyakorlatilag ordibálásba torkollik. Ez a rész mindig egy meghökkentő és váratlan momentum a koncertjeinken. Olyan tisztán nem szoktam kiadni magamból a mélyebb fájdalmaimat, mint ebben az agresszív ordítozásban. Én tényleg nagyon introvertált ember vagyok, hamar lemerülök szociálisan és erős szorongásaim vannak emberek között. Koncert közben, amikor kiállok a közönség elé, akkor ez valahogy eltűnik.
GULU GULU Facebook | Instagram
