True crime őrület – Miért rajongunk a sorozatgyilkosokért?
2020 óta a karanténok számával párhuzamosan nőtt a ledarált sorozatok száma. Az egyik legnagyobb őrület a Tiger King című true crime sorozat volt, az idei év sztárja, a Tinder Swindler 45,8 millió órás nézettséggel büszkélkedhetett már február első hetében. Sorra debütálnak a valós bűnügyeket, bűnözőket bemutató dokumentumfilm sorozatok, mint a Night Stalker, a The Raincoat Killer vagy The Ted Bundy Tapes. De a műfaj szkeptikusaiban, sőt olykor a rajongóiban is felmerülhet a kérdés, miért vagyunk oda a sorozatgyilkosokért? Miért nem elégszünk meg a fikcióval és választjuk a hátborzongatóbb nyomozások megfigyelését?
Először azonban érdemes tisztázni, mi is az a true crime.
A horrorral ellentétben valódi bűntényeket, bűnözőket bemutató dokumentarista műfaj, tehát nem lazán alapszik valóságon a sztori. De nem az amatőr színészekkel újrajátszott jelenetekkel tarkított, ZS-kategóriás műsorokról van szó. Hanem minőségi, logikusan felépített, sőt, esztétikusan kivitelezett szórakoztatóműsorról, melyben az érintett nyomozók, helyszínelők, tanúk, áldozatok és bűnösök is megszólalnak. Szinte bármilyen médiumban megjelenhet, legyen szó sorozatról, podcastről vagy Youtube csatornáról. Tehát könnyen hozzáférhető, bárhol, bárki számára.
A vonzerejét az adja, hogy betekintést enged az igazságszolgáltatás elzárt világába, és ami még fontosabb, a gyilkos, drogbáró, vagy épp csaló elméjébe. A fikciót nélkülözve mutatja be a nyomozás folyamatát, így sokkal „életszagúbb” és edukatívabb a szakértői beszámolóknak köszönhetően. Összességében reálisabb képet kaphatunk, arról mi zajlik le egy-egy bűnöző fejében.
Viszont épp emiatt nem zárhatja ki a néző a „velem is megtörténhet” és hasonló gondolatokat, és így könnyen azt a képzetet keltheti, hogy az ember a racionálisnál nagyobb valószínűséggel válik bűncselekmény áldozatává. Nem segítenek az olyan statisztikai adatok sem, mint hogy életünk során 39 potenciális gyilkossal találkozunk.
De a bűnténytől való félelem sokszor indokolatlan, hiszen országonként, és megannyi társadalmi tényezőtől függően változnak a kockázati tényezők is.
Persze egyértelműen nem a paranoiánk hízlalásáért fogyasztjuk ezeket a műsorokat.
Már gyerekként is vonzódunk a jó és a rossz közötti feszültséghez, és a true crime megtestesíti az örök ellentétpár iránti vonzalmunkat. Aligha van olyan, aki ne akart volna detektív lenni, ha felnő, ezekkel a műsorokkal pedig könnyen beteljesíthetjük ezt a vágyálmot.
Ráadásul biztonságos távolságból, az otthonunk kényelméből vizsgálhatjuk meg az emberiség sötétebb oldalát. Ezzel mi magunk is a nyomozás részesévé válunk, kiélhetjük a bennünk rejlő detektívet. Kihívást jelent az agy számára, és a megfejtés lezárást nyújt. Pont, mint egy kész puzzle, vagy keresztrejtvény.
Sigmund Freud, sőt, Platón is kifejtették, hogy
a bűnözés elválaszthatatlan a civilizációtól, nem egy aberráció, hanem életünk szerves, sőt szükséges összetevője.
Amíg a személyiség torzulásához nem vezet, teljesen normális egy egészséges szintű rajongás. Tagadhatatlanul vonz minket a gonosz fogalma, ha nem így lenne, Stephen King sem lenne bestseller író, Hitchcock pedig ikonikus rendező. Az adrenalin termelésnek pedig ironikus módon, az egyik legbiztonságosabb formája.
De a gonosz iránti érdeklődésünkön túl, az igazságosság iránti természetes vágyunkat is kielégíti. A bűnözők csak akkor tölthetik be társadalmi funkciójukat, ha a társadalom többi része pontosan tudja, milyen bűnt követtek el, és hogyan büntették meg őket. Vagyis a közvéleménynek valójában szüksége van arra, hogy a megrázó történet egészét hallja.
Látni akarjuk, ahogy a rossz elnyeri méltó büntetését, ahogy a mesékben is, úgy a valóságban is. Ez megnyugtatja és biztosítja a nézőt a világ helyes működéséről, ami különösen fontos, hiszen a mai világban is sok igazságtalansággal szembesülünk, melynek okozója lehet származás, politikai, nemi identitás, toxikus sztereotípiák. Utóbbiak kialakulásában viszont szerepet játszhat a true crime is. Ha a társadalom egy adott csoportja által elkövetett, vagy azzal összefüggésbe hozható bűncselekményt mutatnak be, jelentős mennyiségben azt a benyomást keltheti, hogy az adott csoporthoz tartozó emberek aránytalanul nagy arányban vesznek részt alvilági tevékenységben. Ezért tévesen bűnözőként sztereotipizálhatják őket.
A legalapvetőbb tabu a gyilkosság, egyszerre övezi borzongás és izgalom.
Ki akarjuk találni, hogy mi késztette ezeket az elkövetőt erre a szélsőséges tettre, mi mozgatja őket, hiszen ténylegesen soha nem követnénk el gyilkosságot. Ezt nagyban a médiának köszönhetjük, ahol a brutális erőszaknak jelentős hírértéke lett. Annyi inger ér minket a mindennapokban, reklámok: fények, ízek, szagok, zajok a rohanó életünk során, hogy már aligha lehet mással igazán felkelteni az érdeklődést és növeli a nézettséget, csak véres hírekkel. És valahol szeretnénk is betekintést nyerni egy gyilkos pszichéjébe, részben azért, hogy megtanuljuk, hogyan védjük meg a családunkat és magunkat. A saját jólétünket érezzük fenyegetve, szemben a horror filmmel, amiről tudjuk, hogy „csak a filmekben történhet meg”.
- Ugyanakkor lenyűgöz minket az aberrált viselkedés és a számtalan életút. Mindeközben megnyugodhatunk, hogy a mi életünk a helyes irányba halad, és mintapolgárok vagyunk.
- Akár evolúciós előnyként is szolgálhat a true crime, bármilyen furcsán is hangzik elsőre. A bűntények „megoldásával” fejlődik az ártó dolgokra irányuló figyelem.
Beindulnak a túlélési ösztönök, és megtanulhatjuk kiszűrni a potenciális bűnözőket, a tényezőket, amik potenciális áldozattá tehetnek minket, legalábbis elméletileg.
Mert bármennyire is együttérzünk az áldozattal és családjával, mélyen megkönnyebbülünk, amiért nem mi jutottunk a sorsra, és bármit megteszünk azért, hogy ez így is maradjon.
A true crime a populáris kultúra egyik kiemelkedő szórakoztató műfaja lett, mely lehetővé teszi, hogy megtapasztaljuk a félelmet és a horrort egy olyan kontrollált környezetben, ahol a fenyegetés izgalmas, de nem valós, hogy a kanapé biztonságából merüljünk el az emberiség sötétebb oldalában.
