„Szeretem a dolgokat, amikről senki más nem tud” – Jon Hopkins-interjú
A londoni székhelyű zenész-producer, Jon Hopkins tavaly megjelent, a kritikusok és a közönség által is igen kedvelt Immunity című lemezének apropóján érkezett a budapesti Corvintetőre. A kétszer is Mercury-díjra jelölt, a legkülönfélébb zenészekkel (Brian Eno, Coldplay, Purity Ring stb.) együtt dolgozó Hopkins fellépése előtt roppant szerényen mesélt zenei képzettségéről, félelmeiről, sőt, még egy kibontakozóban lévő filmötletet is megosztott velünk.
Nagyon fiatalon kezdtél zongorázni. Ez a te ötleted volt, vagy inkább a szüleid szerették volna?
Valóban nagyon fiatal voltam, mindössze 5 éves, mégis valahogy én találtam ki az egészet. Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy szinte születésemtől fogva érdeklődtem a zene iránt, legalábbis abban a korban már biztosan, mikor képes voltam rá valamilyen módon reagálni. Emlékszem, 3-4 éves lehettem, amikor egy családi baráthoz mentünk látogatóba. Volt egy zongorájuk, és teljesen lenyűgözött a hangja. Ez az egyik legrégebbi emlékem. Így mikor 5 éves lettem, kaptam valami nagyon alap cuccot, és elkezdtem magamtól tanulni. Aztán 8 évesen a szüleim beírattak zongoraórára, bár én ellenkeztem, egyedül akartam megoldani a dolgot. De ők ragaszkodtak, és persze valahol igazuk volt, hiszen enélkül sosem jutottam volna idáig. 12 évesen pedig elkezdtem zeneiskolába járni. Akkor kezdett igazán komolyra fordulni a helyzet. Főképp komolyzenével foglalkoztunk, de én egy idő után feladtam, és inkább visszatértem a saját dolgaimhoz.
Szerettél ebbe a zeneiskolába járni? Gondolom, sok mindenben korlátot jelentett számodra.
Azt a részét szerettem, hogy rengeteg menő emberrel ismerkedtem itt össze, akikkel sokat lógtam együtt. Azt hiszem, ez a legjobb dolog, ami bármilyen iskoláról elmondható. Ezen túl viszont nem akartam különösebben tanult lenni, én csak zenét akartam csinálni. De mindemellett hasznos tapasztalatnak tartom, mert olyan emberekkel találkoztam, akikkel máshol nem lett volna lehetőségem.
Az első és a második lemezed készítésével párhuzamosan session zenészként is dolgoztál. Ennek anyagi okai voltak, vagy csak szerettél valami mást is csinálni?
Igen, a pénz miatt volt rá szükség, és az igazat megvallva nem igazán élveztem. A legtöbb helyen ráadásul aprópénzt kapsz cserébe. Éppen ezért nehéz évek voltak ezek.
Azt hiszem, ez az oka annak, hogy az első albumom olyan negédes és érzékeny, mert egyszerűen menekültem abból a világból, próbáltam valami örömöt lelni minden másban, ami nem kapcsolódott ehhez a kellemetlen elfoglaltsághoz, amit munkának hívunk.
Rengeteg zenei projekt kötődik a nevedhez, de talán a legmeglepőbb, hogy részt vettél a Coldplay negyedik stúdiólemezének, a Viva La Vida Or Death and All His Friends munkálataiban, mint producer, sőt, Life Through the Veins című dalodat „kölcsönkérték”. Milyen érzés volt a saját számodat egy ennyire más környezetben hallani?
Lenyűgöző volt, egyszerűen imádtam! Brian Eno ötlete volt az egész, ő dolgozott a Coldplay-jel, aztán meghívott, hogy vegyek részt benne én is. Aztán egy nap eljátszottam nekik a Life Through the Veins című dalomat, és nagyon szerették, azonnal rávágták, hogy ezzel kell indítani az albumot. Neki is láttunk, mit tudunk belőle kihozni, Chris Martin felénekelte, és tökéletes volt. Életem egyik legnagyobb élménye volt, mikor elmentem a koncertjükre a Wembley Stadionba, ahol 18 000 ember volt, a zenekar pedig az én dalomra vonult fel a színpadra. Elmondhatatlan érzés volt.
Emellett pedig fel is léptél előttük a Viva La Vida turnén. Milyen érzés volt ennyi ember elé kiállni? Azért egy ilyen nagy számú közönség elé ijesztő lehetett kiállni.
Persze, hogy ijesztő volt! (nevet) Valóban félelmetes volt, és nem feltétlenül a szó pozitív értelmében. De ez is egy jó tapasztalatként maradt meg.
A filmzenék írása sem áll messze tőled. Ennek a folyamatát hogy kell elképzelni? Leülsz, és megbeszéled a rendezővel a dolgokat, esetleg elmész a forgatásokra?
Ez filmfüggő. Egyszer valóban volt olyan, hogy elmentem a forgatásra, hogy találkozzak a rendezővel, és hogy testközelből megnézzem, hogyan veszik fel a dolgokat. De általában inkább független filmesek keresnek meg, és kifejezetten azért akarnak alkalmazni, mert szeretik a zenémet. Éppen ezért szabad kezet adnak, hagyják, hogy a magam útját járjam, majd később néhány változtatást eszközölnek, ha kell.
És te, mint kreatív ember, el tudod képzelni, hogy egyszer majd rendezel egy filmet, vagy írsz esetleg egy forgatókönyvet?
Igen, tulajdonképpen már van is ötletem egy rövidfilmre, ami valamilyen szinten a zenéhez fog kacsolódni. De ez egy elég újkeletű dolog, így még nem gondoltam ki a részleteket.
Tavaly jelent meg Immunity című albumod, amit most a téli estéken kifejezetten szeretek hallgatni, kicsit el lehet bújni vele a hideg és szürkeség elöl. Megírni is hasonló érzés volt? Kicsit elmenekültél az albumon keresztül a való világból?
Igen, valahogy így működök.
Mikor zenét írok, akkor kicsit eltűnök, egy buborék vesz körül, amiben csak a zenémmel foglalkozom. Aztán amikor végzek, akkor ez kipukkad, én körbenézek, és csak azt veszem észre, hogy újra a való világban vagyok. Ez néha ijesztő.
A turnézás viszont pont az ellenkezője, minden porcikámmal a valóságban vagyok, látom magam körül az embereket, a történéseket. Azt hiszem, ez a két dolog kiegyensúlyozza egymást.
Az Immunity dalai eléggé intimek. Mennyire nehéz őket élőben játszanod egy olyan közönségnek, akik esetleg csak lazulni, bulizni akarnak?
A gyorsabb dalokat nem tartom intimnek. Az album második fele az, ami intimebb, és azokat hanyagolom is az élő fellépések során. Az első fele viszont szerintem remek bulizene.
És szoktad hallgatni a régi lemezeidet? Mármint azon kívül, hogy játszol róluk.
Néha az Insidest szoktam hallgatni, az első két lemezt viszont nem igazán. Illetve előfordul, hogy néha előveszek olyan régi dalokat, amiket nem jelentettem meg. Egyébként is szeretem az olyan dolgokat, amikről senki más nem tud. (nevet)
Eléggé ösztönös embernek tűnsz. Ez igaz akkor is, amikor nem a saját zenédet készíted, hanem producerként veszel részt egy album munkálataiban?
Nagyon erősen hiszek a megérzésekben, bármilyen zenéről is van szó. A producerkedést egyébként is érdekesnek tartom, mert általában vokált is hallok, és azzal rengeteget lehet játszani.
Ha viszont azon kezdesz agyalni, mit akar hallani a kiadó vagy a rádiók, az egész el lesz cseszve.
És ért már negatív kritika olyan előadótól, akinek te voltál a producere?
Szerencsére nem, de nem is vettem részt sok album munkálataiban producerként. Biztos vagyok benne, ha több lett volna, már előfordult volna. (nevet) Azt hiszem, ha valami gond van, azt még közben kell jelezni. Ha a nap végén valaki odajönne, hogy nem tetszett, amit ma csináltunk, holnap vegyünk más irányt, azzal semmi gond nem lenne. Természetesen ilyenkor az előadó a főnök. Azt hiszem, ezért is maradok meg általában inkább a saját zenémnél. Abba senki sem szólhat bele.
Interjú: Biczó Andrea
Fotók: Csillag Patrik
