„Sose tégy úgy, ahogy elő van írva!” – Chvrches-interjú
Hivatalosan a tegnapi napon jelent meg a bűbájos Laureen Mayberry, a csibész Ian Cook és a bőbeszédű Martin Doherty, avagy az általuk alkotott Chvrches triójának bemutatkozó albuma The Bones of What You Believe címmel. A rangos BBC Sound of 2013 lista előkelő ötödik helyén végző csapatot még a németországi Melt! Fesztiválon sikerült mikrofonvégre kapnunk, ahol beszélgettünk személyes kedvenceikről, a (horror)filmekről, illetve remixeikről is. Majd késő éjjel rövid, mégis magával ragadó és a fáradtság ellenére is táncra perdítő koncertjüket is megnéztük, így a Chvrches zenéjét mind lemezen, mind élőben melegen ajánljuk!
A BBC Sound of 2013 listán bekerültetek a top 5-be. Ez előny volt a jövőt nézve, vagy inkább ellenkezőleg, és ez nyomást gyakorolt rátok?
Martin: Azt hiszem, ez az egész nagyon jót tett nekünk, az emberek egészen korán elkezdtek felfigyelni ránk emiatt. Persze nekünk továbbra is oda kellett figyelnünk az albumra, nem hagyhattuk, hogy ez az egész elvigyen minket valami rossz irányba. De én alapvetően ennek csak a pozitív következményeit látom.
Ki volt a személyes kedvencetek a listáról?
Laureen: Hűha, kik is voltak rajta?
Haim, AlunaGeorge…
Martin: Nagyon bírom a rapperlányt, Angel Haze-t, szerintem nagyon kreatív, öntudatos, mégis laza és szórakoztató. Ott van például a Savages, ők is elképesztőek, de a Haim előtt is még nagy jövő áll.
Laureen: Én a Savages mellett teszem le a voksomat.
Ian: Úgy van, legyen a Savages!
Laureen: Utánozós! (nevet)
Ian: Előtted is őket mondtam volna, ők voltak szerintem a legdögösebbek!
Sokszor előfordul, hogy így vitáztok?
Laureen: Igen, vagyis nem feltétlenül nevezném ezeket vitáknak. Inkább csak small talkok, amik nélkül képtelenség lenne kibírni a turnézást. Mikor apró, lényegtelen dolgokról csevegünk, és hosszú, órákig tartó eszmecserék lesznek belőlük.
Nemrég indultatok turnéra. Mennyire nehéz egy olyan közönségnek zenélni, akik egy csomó dalotokat még nem is ismerhetik, hiszen azok még nem jelentek meg?
Martin: Igen, ez egy érdekes szituáció, hogy a közönségünk tulajdonképpen összesen két-három számunkat hallhatta korábban. Szóval az elején valóban furcsa volt, de végül inkább kihívásként tekintettünk rá. Az emberek sokkal könnyebben fogadnak be olyan zenéket, amiket már ismernek, így talán még nagyobb öröm, ha a koncertjeinken táncolni látjuk őket.
Ian: Az pedig teljes őrület, mikor felcsendülnek az ismertebb dalaink, és látod, ahogy a közönség reagál rájuk. Például megszólal a Recover, a közönség szeme felcsillan, és egy emberként kezdenek rá mozogni. És ha még esetleg a szöveget is éneklik… Na az elképesztő!
http://www.youtube.com/watch?v=S1MhyzWo5YQ
Martin, úgy tudom, te nagy rajongója vagy a ’80-as évek horrorfilm-zenéinek, sőt, egyszer még egy rajongói levelet is írtál a Rémálom az Elm utcában film zenéjének szerzőjéhez. Fel tudod idézni, mi volt benne?
Martin: A neve Charles Bernstein, és ez a soundtrack valóban egy igazán korai emlékem, újra és újra végighallgattam, annyira zseniális! És persze, hogy emlékszem, mit írtam, mert alig egy éve volt. (nevet) Semmi extra, csak hogy lenyűgöző és inspiráló, amit csinál. Ő pedig válaszolt is, valami olyasmit, hogy „Remélem, minden összejön neked, és nagyon köszönöm”. Tudom, butaság, de nekem ez nagyon sokat jelentett.
És ez általános dolog, hogy mikor egy filmet nézel, akkor inkább a zenéjére, mintsem a képekre koncentrálsz?
Martin: Igen, mondhatjuk. Sokan mondják egyébként, hogy ez a filmzenerajongás érződik is a zenénken. Azt hiszem ezek olyan hatások, amik tudat alatt is beépülnek, főleg azért, mert elég fiatalon kezdtem neki a zeneszerzésnek, és emiatt ez hatással volt rám – kiváltképp az alacsony költségvetésű horrorok a ’80-as évekből állnak a közel a szívemhez. Egyszerűen lenyűgöz, mikor van egy feszült, drámai jelent, és a zene, ha lehet, még jobban feszíti a húrt és az idegeket.
Laureen: Egyébként ezek a filmek szerintem nemcsak zeneileg befolyásolják az együttest, hanem megmutatkoznak a videoklipjeink hangulatában vagy a kislemezek borítóján is.
Ha már a filmeknél tartunk, készítettetek egy rövid feldolgozást a Trónok harca főcímdalához. Honnan jött az ötlet?
Martin: Az egyfajta vicc volt. Épp a sorozatot néztem az iPhone-omon, és ki is tettem valamit róla, erre a rajongók teljesen belelkesedtek, és feldobták, miért nem csinálunk hozzá egy covert. Szóval megcsináltuk, csak a vicc kedvéért.
Ian: Egyáltalán nem számítottunk arra, hogy ez bárkit is érdekelni fog, erre kikerült egy nagyobb zenei oldalra, ahol az emberek rögtön elkezdték elemezni, kritizálni, mi meg csak pislogtunk, hogy hé, ti ezt tényleg komolyan vettétek?! (nevet)
Laureen, te az egyetemen jogot tanultál, a mesterképzést pedig újságírói szakon végezted.
Laureen: Igen, így van, de ez szinte semmit sem számít. Valahogy ez a téma sokszor felmerül, pedig ebben szerintem semmi furcsa nincs. Úgy értem, rengeteg olyan együttes van a világon, amiben olyan emberek vannak, akik nem zeneiskolába jártak, ne adj’ isten még diplomájuk sincs. Ezeknek a dolgoknak semmi közük egymáshoz, mint ahogy szerintem az intelligencia sem az iskoláztatástól függ.
Ha jól tudom, fiúk, ti viszont zeneiskolába jártatok. Mit is tanultatok pontosan?
Martin: Ez egy általános zenei képzés volt a Strathclyde Egyetemen, itt szereztünk diplomát is. Tudod ez egy olyan hely, ahol pontosan megtanulod, hogy kell zenét „gyártani”.
Ian: Én inkább azt mondanám, azt tanultam meg, hogy sose tégy úgy, ahogy az elő van írva! (nevet) Rengeteg technikai maszlaggal tömték tele a fejünket, és körül voltunk véve technikailag nagyon erős emberekkel, de azt hiszem, ebből egyáltalán nem következik, hogy amit ők csinálnak, az jó is. Sokszor inkább magadra kell hallgatni, mintsem minden hangot oda tenni, ahol annak lennie „kell”.
Martin: Igen, tudod, ez úgy működik, hogy meg kell tanulnod a szabályokat, hogy aztán megszegd őket!
Beszélgessünk kicsit a remixekről! Egy elektronikus formáció esetében mennyire van szükség, hogy remixeljék a dalaitok, ezek mennyit adnak hozzá az eredetihez?
Martin: Igazából szükség nincs rá, viszont ez egy olyan dolog, amit borzasztóan élveztünk! Egészen furcsa és bizarr érzés, mikor a saját, dédelgetett kreatív munkádat valaki más kezébe adod, hogy aztán ő valami egészen más dolgot meglátva benne, alkosson egy új művet belőle.
Ti is készítettetek remixet, például a MS MR Hurricane című dalához. Hogy választottátok ki a dalt, és mi volt vele a tervetek?
Martin: Ez tipikusan egy egyszerű sztori: nagyon szeretem ezt a dalt, sőt, mondhatni nagy MS MR-rajongó vagyok, az ő albumuk eddig az egyik kedvencem idén. Megismerkedtünk egy fesztiválon, de épp nagyon be voltunk táblázva, lefoglalt minket a lemezkészítés. Később rábukkantam erre a dalra a Facebookjukon, van egy nagyon különleges, sötét hangulata, és gondoltam, jó móka lenne kicsit „felvidítani”, belevittünk egy kis Miamit! (nevet)
Laureen: Igen, ez főleg a fiúk biznisze, csak úgy gondoltuk, mégis csak egy együttes vagyunk, sokkal többet ér minden szempontból, ha Chvrches néven jelentetjük meg. A rend kedvéért azért én is belenyomkodtam egy kicsit, de a remix az a srácok terepe.
És egyébként voltatok már koncertjükön?
Laureen: Persze, sőt, Lizzy-vel nagyon jóban vagyok, szerintem abszolút követendő, amit ő képvisel. Igazi kúl nő!
Nemrégiben volt az első TV-fellépésetek Jimmy Fallon showjában. Milyen érzés volt a kamerák előtt állni azzal a tudattal, hogy most ezrek néznek titeket a képernyők előtt?
Martin: Őszintén? Nagyon ijesztő! Ez volt az egyik legnagyobb volumenű dolog, amit valaha csináltunk, persze ez igaz lett volna bármilyen másik TV-showra is. De nagyon örülök, hogy végül megtettük, ez is valamiféle mérföldkő az együttes életében.
Az utolsó kérdésem eléggé buta, de Martin, te nem vagy véletlenül Pete Doherty rokona?
Martin: Neeeem. (nevet) De egyébként nem lenne rossz, klassz figura, szívesen dolgoznék vele!
Interjú és koncertfotók: Biczó Andrea
Interjúfotók: Hering András
