A tavalyi év sikereire való tekintettel múlt héten rendhagyó klippel tért vissza a Red Bull Pilvaker. A hazai hip-hop színtér négy kiemelkedő alakja, Wolfie, Saiid, Dipa és Bom a ’48-as forradalom költészete után ezúttal a napi problémákat, az egyén vívódását, a helytállás feladatát, a megfelelés örök dilemmáját dolgozták fel. Gondolataikat a négy alap-embertípushoz (szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegmatikus) csoportosították: a klipben ezeket olyan közismert személyiségek formálják meg, mint a Pilvakerrel már tavaly óta közeli barátságot ápoló Kautzky Armand, vagy a köztudottan hip-hop rajnogó Kiss Ádám. A megjelenéssel kapcsolatban Dipával, Diazzal és Kiss Ádámmal beszélgettük a költészet és a hip-hop kapcsolatáról, a magyar hip-hop helyzetéről, valamint a slam és a rap között vonható párhuzamokról.
A legutóbbi Pilvaker-projekt során Petőfi verseit dolgoztátok fel. Tervezitek, hogy más, a forradalmi költészetben nagyot alkotó költőt is sorra vesztek?
Dipa: Igen, tervezzük. Mindenképp szeretnénk ezt az egész forradalmi témát átölelni, beleásni magunkat. A célunk lényegben az, hogy párhuzamot vonjunk a klasszikus költészettel. Persze, mondhatjuk, hogy a rap tulajdonképpen nem költészet, de költői eszközökkel él. Azt szeretnénk megmutatni, hogy a fiataloknak most is van mit kifejezni, ahogy régen a költők tették, a rap pedig egy önkifejező műfaj, így remek eszköze lehet ennek.
Nektek egyébként ki a kedvenc költőtök?
Diaz: Én nagyon szeretem Ady Endrét, József Attilát és Kiss Ádámot (nevet). A 2012-es Pilvaker során ’48 volt az az időszak, ahonnan kiemeltünk verseket, így ők szóba sem jöhettek, de Petőfi Sándort is nagyon komázom, spanom volt.
Dipa: Tulajdonképpen nekem nincs kedvenc költőm úgy, ahogy rapzenében sem mondhatom, hogy van kifejezett kedvencem. Nekem pont az tetszik a költészetben, mint a rapzenében: hiába egy műfaj, különböző dolgokat képviselnek különböző emberek. Szeretek mindig újdonságokat megismerni. Úgy, ahogy a rapbe is különböző hangokat lehet bevonni, így a költészetben is megtaláljuk minden hangulatnak és korszaknak a saját érdekes, egyedi költőjét.
Kiss Ádám: Körülbelül ugyanígy gondolom. Nekem az tetszik – de ez érvényes zenészre vagy humoristára is –, ahogy hozzányúl a témához, ahogy megfogja, ahogy kifejezi. Én sem tudnék egy költőt kiválasztani, de például van kedvenc versem Radnótitól meg Varró Danitól (hogy kortárs költőt is mondjak).
És mit gondoltok arról, hogy a hip-hop most reneszánszát éli?
Diaz: Nagyon sok fiatal hallgat hip-hopot pontosan azért, mert olyan mondandóval bír, amivel sok más stílus nem, és emiatt sokan magukénak érzik. Úgy gondolom, hogy ez az állítás abszolút igaz, és még innen csak felfelé vezet az út, mert tapasztalataim szerint ez a stílus egyre jobban érvényesül.
Dipa: Szerintem már tényleg vannak olyan új generációk, akik ezen nőttek fel. Ezért lehet az, hogy a rapzene reneszánszát éli, mert a rap valamit adott nekik – akár egy életérzést, akár egy mélyebb szöveg fogta meg őket – és azt mondják, hogy ezzel együtt tudok érezni. Ennek én személy szerint nagyon örülök, és annak is, hogy ez az egész Pilvaker igyekszik a sztereotípiákat eloszlatni, és felhívni a figyelmet arra, hogy igenis van ennek költői vonatkozása is, hisz a rap nem csak a beszólásról szól.
Mennyire gondoljátok ezt specifikusan magyar jelenségnek?
Diaz: Úgy veszem észre, hogy külföldön már régóta zajlik ez, nyilván, itthon nem olyan a rapkultúra, mint mondjuk Amerikában, Franciaországban, vagy Németországban.
Dipa: Én például a német VIVÁn nőttem fel, ott ismertem meg az igazi rapzenéket, onnan vettem fel a klipeket, és szerintem Németországban régóta elég erős a hip-hop kultúra. Én úgy érzem, a magyar emberek egy kicsit távolságtartóak, nem fogadják be túl könnyen az új dolgokat, de tök jó, hogy az új generációk tényleg ebben nőnek fel, hogy ez számukra már alapvető.
Diaz: Így van, pontosan ezért ért be szerintem lassabban, mert nálunk nem olyan öreg ez a kultúra. Például Németországban már a 90-es években sokkal előrébb tartott, de mostanra Magyarországon is több mint húsz éve van hip-hop, úgyhogy ideje beérnie.
Szerintetek mi a magyar rapzene különlegessége?
Kiss Ádám: Hát az, hogy magyar. Ezen a nyelven énekelni, humorizálni, írni-olvasni igazi kihívás. Gondolj bele, mennyivel színesebb, mint az angol, mennyivel jobban meg tudod fogalmazni ötvenszer ugyanazt, mennyi szavunk van ugyanarra… Szerintem akármennyire régebbi egy német vagy francia rap, egy-két magyar szöveg azért világszínvonalú, mert nem lehet más nyelven átadni – és ezt teljesen kívülállóként mondom, mert nem vagyok szakmabeli.
Diaz: Szerintem is abszolút így van. Ha lefordítjuk az angol szövegeket, jóval egyszerűbbek, mint mondjuk egy-két magyar. Én nagyon szeretem a francia hip-hopot, vannak fordításaim is, ott születnek még nagyon jó szövegek.
Dipa: A hip-hop szerintem pont azért hiteles, mert minden nemzet a saját kultúráját, saját társadalomkritikáját dolgozza fel. Itthon azt mondjuk el, amit itt élünk meg, azáltal vagyunk hitelesek, hogy magyar értékeket próbálunk közvetíteni.
Neked mennyire fontos, hogy társadalomkritikát fogalmazz meg a szövegeidben?
Dipa: Én nagyon fontosnak tartom, hogy minden érzésem megjelenjen a szövegekben. Ha olyan kedvem van, akkor írok egy könnyed számot, ami arról szól, hogy nyáron elmegyünk a spanokkal és csak jól érezzük magunkat. Ha pedig rosszabb hangulatom van, és le vagyok törve, akkor kiírom magamból, hogy mi az a sok minden, ami összegyűlt bennem, és miért érzem azt, hogy ezeket nehéz megélnem.
Nekem van olyan hip-hop kedvelő ismerősöm, aki nem szereti a slamet. Ti mit gondoltok erről, mennyire általános jelenség ez?
Dipa: Igazából én csak magamból tudok kiindulni, ugyanis én nem nagyon hallgattam slamet a Pilvaker előtt. Néha egy-egy szám eljutott hozzám, megnéztem YouTube-on, de teljesen más volt az, amikor ott álltak előttem a slammerek, ott ültem előttük, és amit akkor ott átadtak, az tényleg zseniális volt. Úgy érzem, hogy a Pilvaker rendezvénynek a legerősebb pontja pont a slammerek versenye volt. Bevallom, azért féltünk, hogy az emberek mit csinálnak majd, ha nem szól zene és csak beszélnek, és mi lesz, ha a közönség meg nem figyel rájuk. De aztán megoldották, hogy rájuk figyeljenek, és órási hatást értek el.
Ádám, Te mint hip-hop rajongó, mit gondolsz erről?
Kiss Ádám: Én már slammeltem, képzeld el. Duma Slam! volt nálunk, jöttek a slammerek a Dumaszínházba… Hát, más, mást elégít ki szerintem. A zene kikapcsol, elgondolkodtat, végigsegít, amíg vezetsz, vagy páldául takarítás közben. A slam viszont inkább érzéseket vált ki, elgondolkodtat, szóval ott már tényleg figyelni kell.
Dipa: És az a jó a slamben, hogy teljesen szabad műfaj: akár én is felállhatnék a színpadra, és elmondhatnám egy rapszövegem, és azt mondanák rá, hogy slam.
Kiss Ádám: Azt figyeltem meg, hogy most már a rímeket sem erőltetik, sőt lassan derogál egy Saiidnak rímeket alkotni, szóval inkább a gondolat szaval, hihetetlen csavarokkal élnek, mert ez már költészet szerintem.
Diaz: Igen, egyébként ez nagyon érdekes, hogy zenénél vannak harmóniák, viszont a szavak maguk teremtik meg a saját harmóniájukat.
Dipa: Itt csak szöveggel kell/lehet hatást elérni, úgy, hogy nincs mögötte zene.
Diaz: És egyébként eléggé működik, szóval nagy respekt a slammereknek!
Interjúfotók: Hegedűs Zita
Interjú: Mohai Fanni
Szolgáltatásaink igénybevételével beleegyezel a cookie-k használatába. Adatkezelési tájékoztató
A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.