James Spaite
Phenom’ Line-Up: James Spaite
Idén nyáron első európai turnéját valósította meg James Spaite, amelynek során Magyarországon is több koncertet adott júniusban. Ekkor már hallhatta a közönség a várhatóan jövő év elején érkező, második lemezének előfutárát, a Soilt, nemrég pedig újabb ízelítőt adott a Flowers című dalával. Az amerikai indie-folk énekes-dalszerzővel ennek kapcsán készítettünk interjút, aki mesélt a Flowers háttértörténetéről és következő albumáról, kiderül, mi a közös benne és például Justin Timberlake-ben vagy Albert Einsteinben, de szó esik a gitár tapping technikáról is.
Több interjúban említetted, hogy a zene iránti szenvedélyed a nagymamádnak köszönhető. Milyen emlékeket idézel fel róla ezzel kapcsolatban?
Határozottan emlékszem, ahogy a zongorája alatt feküdtem, miközben ő játszott. A kis füleimmel próbáltam felfogni minél több hangot és a kavargó dallamstruktúrákat. A nagymamám még mindig szerez zenét zenészek kisebb csoportjainak, és alkalmanként nekem is elküldi ezeket. A vele való kapcsolatomat igazi kincsnek tartom.
Fotó: Nikki Joiner
Mindig is zenei karriert képzeltél el magadnak, vagy voltak más terveid?
Nem úgy képzeltem, hogy zenészként fogok dolgozni. 2013-ban az USA délnyugati részén turnéztam, mielőtt Argentínába költöztem, majd ott is koncerteztem több helyen. Azzal, hogy eljuthattam azokra a helyekre, rájöttem, hogy imádok emberekkel kapcsolatot teremteni az élőzenén keresztül, és azóta is zenével foglalkozom, illetve egy ideig egyetemen is tanultam.
Ugyanakkor pszichológiát is hallgattál – hogy jött ez számodra? Van rendes állásod is ezen a területen, vagy tényleg csak a zenéről szól minden?
Rájöttem, hogy nagyon szeretem a zenét, mivel ez biztosít lehetőséget arra, hogy kapcsolatba kerülhessek emberekkel, és alkalomadtán megérthessem őket.
Zenével foglalkozom, de a pszichológiai tanulmányaimnak köszönhetően rátaláltam arra az útra, amellyel megértettem önmagam és a zene célját.
Hogyan találtál rá a gitár tapping technikára?
Amikor először elkezdtem így játszani, három dolog inspirált: ahogy Victor Wooten az Amazing Grace-t játssza basszusgitáron, aztán voltam egy kelta együttes koncertjén, és ott láttam egy cimbalomművészt, illetve ahogy felnőttem ütős hangszereken. Elkezdtem összerakni a dolgokat, és nekiállni dalokat írni. Azt hittem, feltaláltam egy újfajta gitározási stílust mindaddig, amíg apukám nem mutatott nekem videókat többféle ujjtechnikáról és más gitár tappinges előadókról. Elég csalódott voltam, mert tényleg azt hittem, hogy valami újat alkottam.
A régebbi számaidban erősen jelen van ez a fajta előadásmód, az újabbakból viszont hiányolom.
Úgy vélem, hogy a daloknak néha szükségük van bizonyos dolgokra, másokra meg egyáltalán nem. Nem igazán tudom elmagyarázni ezt, de azért nem használtam ezt a technikát az újabb daloknál, mert nem éreztem szükségét. De azért sosem fogom magam mögött hagyni.
Nem csinálsz titkot abból, hogy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarod (ADHD) van, és hogy a zene sokat segített a fókuszálásban. Milyen hatással van az ADHD az életedre? A zene egyben afféle terápia is számodra?
A legtöbb ember félreérti az ADHD-t. Azt gondolják, hogy ez csak egy rendellenesség, amely nehézzé teszi a koncentrációt. A valóság az, hogy csak azokra a dolgokra nehéz fókuszálni, amelyek nem érdekelnek. Az ADHD-vel jár egy adag „hiperfókusz” is, amely számos embert vezetett hihetetlen dolgok eléréséhez. Albert Einstein, Thomas Edison, a Wright testvérek, Galileo Galilei, Sir Isaac Newton, Justin Timberlake, Will Smith és még sok más híres művész, feltaláló, politikus volt diagnosztizálva ezzel, vagy csak mutatták jeleit. Az ADHD abban befolyásolja az életem, hogy nehéz betartani egy-egy ütemtervet, vagy részletekre emlékezni. A kreativitás és a zene mindenképpen segítség, de azt nem igazán tudom, hogy terápiaként működhetnek-e. Áldottnak érzem magam, mert van egy agyam, ami megszállott a zene iránt, én pedig nagyon szeretem ezt.
Fotó: Nikki Joiner
Nemrég jelent meg az új dalod, a Flowers. Mesélnél erről? Milyen háttértörténete van ennek a számnak?
A Flowers sztorija akkor kezdődött, amikor láttam egy tiszta vázát, teli mocskos vízzel, abban pedig elhalt virágokkal. Elveszítették a színüket, az életüket. Hónapokkal ezután bizonytalanná váltam az akkori kapcsolatomban. Volt ez a nagyszerű lány, akivel még mindig barátok vagyunk, de párként egyszerűen nem működött egyikőnk részéről sem. Szóval a dal ebből a helyzetfelismerésből született, hogy bár lehet, hogy egy ideig pont arra van szüksége valakinek, amit te tudsz adni, de ha a kapcsolat nem jó, mindketten ki fogtok száradni a végére.
A fő hangszered a gitár, de mégis sok minden egyebet hallani ebben a dalban. Kikkel dolgoztál együtt a Flowersen? Mindent igazi hangszereken adtok elő, vagy számítógépen is csináltál hozzá alapokat?
Számos emberrel dolgoztam együtt, a producerem pedig a Soil és a Flowers, valamint a következő albumom esetében is James Bishop. Az egyetlen hangszer, amit számítógép segítségével szólaltattam meg, az a zongora, amely alig hallhatóan van a háttérben.
Míg az első lemezeden, az A Woman Gave Me Musicon négy zenészt hallhatunk, csak a Soil című dalodhoz 16 emberre volt szükséged. Most már ennyivel komplexebb ötleteken dolgozol, és továbbra is ennyi zenésszel készíted a dalaidat? Milyen irány körvonalazódik a második albumodon?
Az A Woman Gave Me Music igazából egyfajta teszt volt, hogy lássam, mennyire érdekli az embereket a zeném, vagy csak több zajt csináltam-e. E „teszt” során szerettem volna nagyjából ötletet adni arról, milyen zenét jelentetnék meg anélkül, hogy rengeteg pénzt elköltenék a felvételekre. Szóval csak néhány hangszert használtunk. Azóta sokkal jobban értem a zenét és a felvételt, mióta négy éve kiadtam azt a lemezt.
Van egy halom, sokkal összetettebb ötletem az új albumhoz, de néha egy-egy dal egyszerűségért kiált.
Két kislemezt hoztál ki az elmúlt hónapokban – ezek már a következő album ízelítői, vagy inkább egyesével hozol ki dalokat, később pedig egyben megjelenteted őket?
A legutóbbi dalaim mindenképpen azt vetítik előre, mire lehet számítani a következő lemezen. Szerintem jó dolog felkészíteni az embereket néhány számmal, mielőtt az album kijön. Mint egy filmelőzetes a készülő mozifilmről.
Túl vagy az első európai turnédon. Az USA-hoz, illetve az amerikai közönséghez hasonlítva mit tapasztaltál a mi kontinensünkön?
Az európai utazásaim során egy dolgot találtam, amit egyszerre szerettem és utáltam. Mielőtt Európába mentem, azt gondoltam, mindenki sokkal jobban érdeklődik a zene iránt, mint az amerikaiak. De igazából ugyanerre találtam itt is. Ami nem tetszett, hogy az elvárásaim nem teljesültek. DE! Rájöttem, hogy ez amúgy csodaszép. Azt hittem, Európa őrültem más lesz, de igazából hasonló az USA-hoz. Nem feltételezhetsz előre dolgokat az egyes csoportokról. Az emberek emberek, és mindenkinek különböző ízlése van. Szerencsésnek érzem magam, hogy barátságot köthettem egy csomó hihetetlen zenésszel, művésszel és európaiakkal, akik csak úgy szeretik a művészetet. Ez a közös fonal. Ez hoz össze minket.
Szeretjük a művészetet, szeretünk létrehozni valamit, és együtt lenni. Nem csak ott, ahová születtünk, vagy ahol élünk.
Több koncerted is volt Magyarországon. Melyik volt a kedvenced? Milyen emlékekkel hagytad mögött az országunkat?
Igazából két kedvencem is volt: a Massolit Books & Cafés est vagy a solymári koncertem egy barátom házában. A massolitos azért volt csodálatos, mert egy intim, kis térben gyűlt össze sok nagyszerű ember. A solymári pedig azért, mert a barátaimnál volt, Hannánál és Lídiánál, majdnem 100 ember jött el a házukba. Nagyon jó érzés volt egy ekkora koncertet tartani az első európai turnémon.
Íme egy videó az említett solymári fellépésről:
James Spaite –> Facebook | Instagram | Twitter | Bandcamp | Honlap
