Dark Horses
„Olyan mint két különböző végtag ugyanazon a testen” – Dark Horses-interjú
A brightoni Dark Horses nem egy szokványos rockzenekar, egyrészt mert zeneileg is rengeteg műfajt ötvöznek a new wave-en át a poszt-punkon kresztül az elektronikáig, másrészt pedig magukat inkább összművészeti kollektívaként definiálják. A zenekar két év után nemrégiben új dallal jelentkezet XIII címmel, jelenleg pedig európai turnézzák körbe, melynek keretén belül december 4-én hétfőn a Dürer-kertben is tiszteletüket teszik.
Élvezitek a turnézást? Melyikben van több örömötök, az utazás-koncertezésben vagy az otthonülős zeneírásban?
Épp egy kisbuszban utazunk Milánó fele, ott lesz az első állomása a BRMC-vel közös turnénknak, ami eddig leginkább azzal telt, hogy suhantunk át Franciaországon. Jó megérzézünk van ezekkel a koncertekkel kapcsolatban, és már nagyon várjuk, hogy az új dalok életre kelhessenek a színpadon.
A turnézás és a stúdióban való dolgozás olyan mint két különböző végtag ugyanazon a testen. A színpadon zenéléssel járó adrenalin nagyot üt, de csak egy pillanatig tart, míg a stúdióban olyasmit hozol létre, ami örökké tart.
A turnézás kemény munka és felemészti minden energiánkat, de teljesen el lehet merülni benne a hétköznapok zavaraiból kiszakadva. Nem tenne túl jót az egészségünknek a konstant turnézás de nagyon hiányozna, ha örökre leállnánk vele.
Lehet hogy felesleges és megválaszolhatatlan a kérdés, de hogyan tudnátok egy mondatban definiálni a stílusotokat és esztétikátokat?
Érzelmektől fűtött, vizuálisan hangsúlyos retró futurizmus.
Hogyan született meg a banda és hogyan, vagy miért lett belőle egyszerű zenekar helyett művészeti kollektíva?
Minden egy téli napon, egy stúdióban kezdődött egy St Joseph’s nevű városkában a Michigan-tónál: egy olyan hangzás született meg, melynek megszólaltatásához egy nagyobb, erőteljsebb egység, azaz egy zenekar volt szükséges. Ez a zenekar lett a Dark Horses. A hanganyag gyarapodásának természetes velejárói voltak a művészeti elemek is… Nem annyira volt ez tudatos döntés, mint inkább egy törekvés, hogy együttműködhessünk és a zenénket vizuális csatornákon keresztül fejezzük ki.
Sokszor van, hogy amikor zenét írok, kisfilmek játszódnak a fejemben, a karakterek és a szituációk életre kelnek a képzeletemben, és mivel ők találnak meg engem, róluk kell énekelnem.
Milyen zenéket hallgattatok gyerekként? Ezek közül kik voltak hatással az ízlésetekre és hangzásotokra?
Neil Young, Elvis, a Beatles és Nina Hagen. Imádjuk az összetett énekharmóniákat, a hangsúlyos basszust, a punk hozzáállást, és az élő performansz hipnotikus és elsöprő erejét.
Vannak olyan zenészek vagy zenekarok akikkel nagyon szívesen turnéznátok együtt?
Temples, The Horrors, Dolly Parton, Nick Cave and the Bad Seeds. Radiohead, The Yeah Yeah Yeah’s, PJ Harvey és a Clinic, hogy csak egy párat említsünk.
Melyik van előbb, a hang vagy a kép? Hogyan kapcsolódnak egymáshoz az audió -és vizuális élmények?
Azt mondanám, hogy fele-fele. Néhány dal vizuális ötletként indul, néhány pedig egy adott ritmussal vagy basszus-alappal. A legjobb része annak, hogy minden zenész különböző hatásokat hoz a közösbe az, hogy az inspiráció bárhonnan és bármikor érkezhet. Még magunkat is meg tudjunk lepni azzal, mivé válik egy dal ahhoz képest, amiből elindult.
A XIII megjelenését követően milyen terveitek vannak még a közeljövőre nézve? Van esetleg valami új irány, amivel kísérletezni szeretnétek?
Jövő év elején még két új dalunk jön ki, méghozzá legnagyobb örümünkre bakeliten.
Ami az irányt illeti, azt tudnám mondani, hogy a közös munkából leszűrt tapasztalatok azzal a luxussal járnak, hogy most már sokkal körültekintőbben és kritikusabban tudunk a dalíráshoz állni anélkül, hogy elfeljtenénk, milyennek is álmodtuk meg a végkimenetelt. A lényeg az, hogy továbbra is motiváljuk és inspriáljuk egymást. Szerintem többek közt ezért írunk tört ütemes dalokat, mint a Sevens és a XII, mert ez segít megtartani a hangszínünket.
