„Ne nevezd magad popsztárnak, a rocksztárok sokkal többet megúsznak” – Baby Queen-interjú

For the English version of this interview, please scroll down!

The Yearbook címmel jelent meg az első nagyobb anyagod, amelyre válogatáslemezként hivatkozol. A lemez főként olyan dalokat tartalmaz, amelyek hosszú évek során jöttek létre. Miért érzed azt, hogy túl laza a kapcsolat a számok között ahhoz, hogy egy koherens abumkénk tekints rájuk?

Azokkal a dalokkal sohasem volt célom, hogy egy anyagban publikáljam őket. Közülük sokat már azelőtt megírtam, hogy leszerződtem volna a kiadómhoz. Ez tulajdonképpen egy utólagos gondolat volt, hogy összfésüljük őket, és egy projektként publikáljuk. Nem érződött albumnak, és nem is éreztem magam kész arra, hogy kiadjak egy albumot. Fogalmam sem volt, hogy mit csinálok.

A válogatáslemezek elég fontos szerepet töltenek be az életedben. Tudnál kicsit mesélni arról, amelyet Courtney Love készített neked?

Egy-két évvel ezelőtt Courtney rám írt Instagramon és elhívott az otthonába. Egyszerűen nem akartam elhinni. Ő volt az, aki bevezetett a grunge és a ’90-es évek rockzenéjének világába. A szüleim sohasem hallgattak ilyesmit és én sem ástam bele magam ebbe a szcénába azelőtt.

(Courtney) csinált nekem egy válogatást a legjobb Smashing Pumpkins, Nine Inch Nails, és Nirvana albumokból. Videoklipeket néztünk a nappalijában, hihetetlenül menő volt.

Azt mondta (elmélyíti a hangját Courtney Love stílusban): „Ne nevezd magad popsztárnak, legyél rocksztár. A rocksztárok sokkal többet megúsznak és tartósabb a karrierjük.” Itt egyértelműen arra biztatott, hogy ne adjam be a derekam a zeneiparnak és hallgassak az ösztöneimre.

13 évesen iszonyatosan megszeretted Taylor Swift zenéjét, és még rajongói oldalt is üzemeltettél. Hogyan hatnak ezek a gyerekkori emlékek a jelenlegi zeneszerzői munkásságodra?

Tudatosan meg kellett próbálnom egyáltalán nem hallgatni Taylor Swift-et. Gyakorlatilag ő tanította meg nekem, hogyan kell dalt írni.

Azért vettem meg az első gitáromat, mert teljesen elvarázsolt a Speak Now világturné. Azt néztem DVD-n minden egyes éjszaka lefekvés előtt, gyakorlatilag a megszállottja lettem. Taylor dalai beépültek a fejembe, és attól féltem, hogyha továbbra is hallgatom, teljesen olyan leszek, mint ő. Muszáj volt kevésbé vallásosan viszonyulnom a zenéjéhez ahhoz, hogy ki tudjon teljesedni a saját hangom.

Ettől függetlenül továbbra is azt gondolom, hogy Taylor Swift zseniális. Attól viszont rettegek, hogy egyszer majd összefutok vele. Arra még semmiképp nem állok készen, kell még legalább három év. Csak egy pár emberrel kapcsolatban érzek így, de vele biztosan elfogna a pánikroham.

Épp úgy, mint Jodie Comer-el? (utalás Baby Queen Nobody Really Cares című dalára – a szerk)

Találkoztam vele egy Self Esteem koncerten, amikor iszonyatosan részeg voltam. Akkor volt a 30. szülinapja és rövideztünk a bárpultnál. Be nem állt a szám. Elég kínos lehettem.

Egyszer azt mondtad, hogy a dalszerzés néha olyan számodra, mintha letépnél egy ragtapaszt. Előfordul, hogy eszközként tekintesz a zenédre ahhoz, hogy tisztábban lásd a saját életed eseményeit?

Néha tényleg nem tudod, hogy hogyan érzel valami iránt, egészen addig, ameddig bele nem mászol rendesen.

Amikor dalszerzés közben rátapintasz egy ilyen témára, akkor mindig tudod, hogy jó helyen jársz, ha legbelül elfog egy ilyen kellemetlen szúrós érzés. Velem ez szokott lenni. Szinte nehezen kapok levegőt.

Amikor rátalálsz valami igazán személyesre, akkor muszáj megragadnod és tovább bontogatnod ezt az érzést, hogy felfedezd azt, ami valójában benned zajlik. Ez nagyjából olyan, mint amikor beszélgetsz valakivel, és azelőtt kijönnek a szádon a dolgok, hogy igazán tudatosulnának benned. Ez egyfajta öngyógyítás, ugyanakkor nagyon traumatikus is tud lenni.

A We Can Be Anything című legfrissebb dalod számomra leginkább egy véletlenszerű jótettek okozta láncreakcióról szól, amely kis lépésenként gyógyítja meg a világot. Milyen sztori áll valójában a dal mögött?

Ez a szám éppen az egyik egzisztenciális krízisem során született. Egyszer csak azt mondtam a barátaimnak, hogy „srácok, a világ végtelen, mi meg itt vagyunk ezen a lebegő kődarabon, és mind meg fogunk halni”.

Volt egy refrénötletem a We Can Be Anything-hez; szerettem volna, ha arról szól a dal, hogy amúgy is céltalanul létező kis sejtkupacok vagyunk, és pontosan ezért rendelkezünk azzal a szabadsággal, hogy magunknak hozzuk létre a céljainkat. Azt hiszem, hogy ez egy elég egzisztencialista nézőpontja az életnek.

Úgy írtam meg ezt a dalszöveget, mintha valaki az utcán átadná nekem ezt a kis bölcsességet, majd én továbbadnám azt valaki másnak. Ez tényleg csak arról szól, hogy megéld a saját egyéniségedet, ezáltal pedig a lehető legjobb életedet.

You’re referring to your first LP The Yearbook as a mixtape, consisting of songs you wrote throughout a long period of time. Was it difficult to find cohesion among the songs?

I never wrote that music with the intention of putting that in one body of work. A lot of the songs were written before I got signed to my label. It was kind of an afterthought, pairing the songs together and releasing them as a project. So it didn’t feel like an album and also it didn’t feel like I was ready for an album at the time. I had no idea what I was doing.

Mixtapes seem to have an important place in your life. Could you tell us about the one that Courtney Love made for you?

One or two years ago she messaged me on Instagram, invited me around and I went to her house. It was terrifying. She sort of introduced me to grunge music and ‘90s rock. It was never something that my parents listened to or something that I ever fell into naturally.

She made me a playlist of the best Smashing Pumpkins, Nine Inch Nails and Nirvana albums. We would watch a bunch of music videos together, it was super cool. She definitely had an influence on me. She said – deepers her voice in Courtney Love manner – „don’t call yourself a pop star, call yourself a rock star. Rock stars get away with more and they stick around longer”.

She really encouraged me to not give in and to stick to my instinct. She’s the coolest.

You were 13 when you fell madly in love with the music of Taylor Swift and you even created a fan page dedicated to her. Does her work influence your music to the present day?

I think I’ve made a concerted effort to not listen to Taylor Swift. She taught me songwriting.

I bought a guitar because I watched the Speak Now world tour. I was like ‘oh my god, I’m obsessed with this girl’. I watched the tour DVD every night before I went to bed.

Naturally, her melodies are already in my head, so if I listen to her I’m only gonna go towards her. I’ve had to not listen to Taylor Swift as religiously as I used to as a kid. I’m still the biggest fan, I think she’s amazing. I’m a little bit terrified because I think I don’t wanna meet her. Don’t meet your heroes. I’m not ready for that, I need at least three more years. I would definitely get star-struck with her, for me there are only a few people like that.

Jodie Comer (referring to the song Nobody Really Cares) for example?

I met her at a Self Esteem gig and I was so drunk. It was her 30th birthday and we were doing shots at the bar. I couldn’t shut up for one second. Embarrassing.

You said writing music for you is like ripping off the band-aid in some cases. Is creating music a good tool for you to get some clarity regarding your own life? Maybe even do a little bit of self-healing?

I think sometimes you don’t know how you feel about something until you dive into it fully.

I think you know when you’re approaching those topics because you get that spiky feeling inside yourself. It almost becomes difficult to breathe when you’re writing. That’s what I have.

When you hit something really personal you have to keep chasing it and then you can discover things that you felt and thought. It’s like when you’re having a conversation with someone and you don’t actually realize what you were feeling until it comes out of your mouth. It’s self healing in a sense, but also very traumatizing.

Your latest single We Can Be Anything – in my interpretation – is about random acts of kindness healing the world and having some sort of positive chain reaction. Can you expand on that a little bit?

The story of the song is that I’ve been having an existential crisis. I go out with my friends and be like „look guys, the world is infinite and we’re on this floating rock and we’re all gonna die”.

I had this chorus idea for We Can Be Anything. I just wanted it to be about the fact that if our life has no purpose and we are just balls of cells on a rock, then we have the freedom to create our own purpose and our own meaning. I guess it’s a very existentialist way of viewing life.

I wrote it as someone passing me that wisdom and then me passing it onto someone else. It’s sort of about freedom and allowing yourself to live your truth and live your best life.

Baby Queen Hivatalos | Facebook | Instagram

Címkék: grunge, taylor swift, nine inch nails, smashing pumpkins, baby queen, the yearbook, sziget 2023, sziget fesztivál, self esteem, sziget fesztivál 2023, jodie comer, Courtney Love, pop, nirvana