Mélyrepülés – Gossip – A Joyful Noise lemezkritika
A partik réme és két kis segédje visszatért, hogy újra megrázza világunkat. A Gossip hat éve készített egy akkor tökéletesnek számító albumot, ami után mindenki úgy gondolta, hogy ennél egyszerűen nem lesz jobb. A Standing In the Way of Control nagy mérföldköve volt a kétezres éveknek, főleg az akkor fénykorát élő indie-hullámnak. Beth Ditto ezúttal levedlette a kemény csaj imidzsét – persze nem teljesen – és kicsit előrébb helyezte a ’dívábbik’ énjét. Jót tett ez?
A zenekar 2006-os harmadik nagylemeze után sokan azt állították, hogy innen már nehéz lesz továbbfejlődni. Nyers gitárok, erős dobok és Ditton még érezhető volt, hogy járt ő már keményebb bandákban is, ez egyszerűen nem is kihívás neki. A Standing In the Way of Control kritikai sikere után a 2009-es Music for Men már egy várva-várt lemez volt, de sajnálatos módon inkább csak a rajongók körében robbant nagyot, és alig néhány elismerést gyűjtött be. A gitárok torzított hangszíne már nem játszott akkora szerepet; kicsit lassabbra, poposabbra vették a formát a lányok. Mármint a lányok és az úrfi.
Előadó: Gossip
Cím: A Joyful Noise
Kiadás éve: 2012
Kiadó: Sony Music Entertainment
Értékelés: 4/10
Most pedig itt vagyunk 2012-ben, és ugyanúgy tűkön ült mindenki. Aztán megkaptuk a Joyful Noise-t, ami csöppet összekuszálta a Gossipról alkotott eddig képet. Egy teljesen kimért, popra épülő, kissé robotikus, szinte Madonna-szerű discomanírokkal díszített albumot készített az olimpiai hármas, de a könnyedén kihallható változások betudhatóak az új producer, Brian Higgins keze munkájának, és talán ettől – nincs rá jobb szó – sikerült annyira, rádióbarátra a lemez, hogy az már szinte szúr. Ettől függetlenül az anyag furcsamódon játszatja magát, mert a dallamok égetően fülbemászóak. (Amilyennek lennie kell egy poplemeznek) A Music For Men még képviselt némi erőt, ami mostanra teljesen eltűnt, és ennek az energiának a hiányában Beth hangja nem fogja megmenteni a lemezt attól, hogy aerobic edzéseken vagy konditermeken kívül máshol játszva legyen.
Az első három szám kellemes, körülbelül azt nyújtja, amit eddig a Gossiptól megszokhattunk. A hangszerelés, a hozzáállás ugyanaz, mint volt, a lemezt beharangozó Perfect Worldben pedig Ditto levegőt hasító éneke felállítja a szőrt az ember karján, viszont sajnos ezzel el is lőttek mindent: a folytatás lapos, és inkább idéz egy kilencvenes években (rosszul) összerakott poplemezt, mint akármit, amit eddig a zenekar készített. A Get a Job szokatlan indítása után mégis tart valamiféle mércét, hogy aztán a Move In the Right Direction mélyen alábukjon a súlyos kliséseivel. Ez szintén elmondható az album hetven százalékáról: egy Into the Wildhoz hasonló számot bármelyik kereskedelmi rádión hallható előadó összedob, a Get Lost és a Horns funky ütemei pedig egyenesen olyanok, mintha Jay Kay (Jamiroquai) írta volna őket, hogy aztán lepasszolja Higginsnek, aki hírhedt pop-producerként el is fogadta azokat. És valóban, a probléma gyökere valószínűleg a producerben rejlik: Rick Rubint egy olyan emberre cserélni, akinek az a filozófiája, hogy „mindenkiben rejlik legalább egy number one sláger” már elve erős figyelmeztetés kéne hogy legyen egy zenekar számára, de úgy látszik ez sikeresen ignorálva lett. Ez mellett már teljesen eltörpül az, hogy Ditto még mindig nem a legjobb dalszövegíró, mert ha a zenei körítés kielégítő lenne, akkor még elsiklana felette a hallgató, de így esélytelen.
Persze minden rosszban van valami jó, például az Involved című szám valahogy megmenekült a ’klisésítés’ elől, mivel meglepően Gossipos, mind ének, mind hangszerelés terén. Plusz még dicséretet érdemel a Casulties Of War is, ami a bandához szokatlanul egy akusztikus gitárt is bevont a dalba, remek hangulatot adva a lassú ütemeknek és Beth csodás hangjának. A lemez zárásaképpen érezhetően még oda akarták tenni magukat a zenészek, de ez csak az I Won’t Playben jött össze, ami ügyesen visszatekint a múltba, hogy merítsen az előző lemezekből, így egy egész szerethető jelleget biztosított magának.
Hogyha egészében akarjuk nézni a lemezt, akkor kimondható, hogy teljességgel megbukott, de az a gyanú, miszerint ez nem a zenekar, hanem a producer hibája koránt sem alaptalan. Néhány pozitívum ugyan fellelhető, de nem elég ahhoz, hogy jó irányba húzza el az albumot, mert az még elfogadható, hogy mást terveztek, mint az előzőeknél, de az, hogy ezeket a terveket rosszul valósították meg, az igazán nem tett jót. Akárhogyan is, most már csak reménykedni lehet, hogy a zenekar a következő lemezre visszakormányozza magát arra az útvonalra, amitől most mérföldekkel elsodródott.
