Horror a Dürer Kertben – The Horrors interjú
A koncert előtti pár óra csendesen telik a Dürer Kertben. A bevett program: pakolás, hangolás, hangszálak megolajozása jóféle magyar pálinkákkal meg persze az interjúk… Most sincs ez máshogy: Joshua Hayward és Tom Cowan a nagyteremben egy sörpadnál ülve várják kérdéseinket.
Oké, először is, hogy tetszik az, amit eddig láttatok Budapestből?
Tom Cowan: Őszintén, csak ezt az épületet láttam kívül-belül, és ennyi. Nem sok, de ez a turnézás hátulütője.
Joshua Hayward: Én reggel felébredtem és 15 percet sétáltam innen a jobbik irányba nyílegyenesen, aztán 15-öt vissza. Minden zárva volt, de az épületek szépen néztek ki.
Hol voltatok tegnap?
Egyszerre: Bécsben.
Az azért egy elég szép hely…
Tom: Igen, viszont annak is csak egy apró részét láttuk…(nevet)
Joshua: Amikor először jártunk Bécsben, elmentem sétálni, és egy autópályán kötöttem ki. Nem tudtam hol vagyok, és némi bolyongás után éppen hogy visszaértem a koncert előtti soundcheck-re. Teljesen kivoltam a sok mászkálástól, meg be is voltam ijedve…
Egy pár hete készítettetek egy Bowie feldolgozást (Suffregatte City). Gondoltatok rá, hogy játsszátok koncerten?
Tom: Jó móka lenne, gondoltunk is rá, de ezt a számot is csak 45 percig gyakoroltuk, aztán fel kellett vennünk és ennyi. De persze, szóba jött már, viszont rengeteg saját dalunk van, amiket imádunk játszani! Sosem szerettünk egy bandát túl sokáig nézni, ezért úgy éreztem, ha nekem nem megy, hogy egy zenekart egy óránál tovább hallgassak, akkor más miért akarná az én bandámat egy óránál tovább hallgatni? (nevet) Így végül nem vettük fel a listára.
Ti választottátok azt a dalt, vagy felkértek rá titeket?
Tom: Mi választottuk, mert egy feldolgozást akartunk, és úgy gondoltuk, hogy egy Bowie dal tökéletes lenne. Két napig folyamatosan vitatkoztunk, hogy melyek a legjobb Bowie albumok és számok, aztán végül erre jutottunk.
Már nem vagytok annyira „vadak”, mint a Strange House idején. Mit éreztetek 2007-ben, és mit éreztek most, amikor színpadra léptek?
Tom: Szerintem mindig is azt éreztük, felelnünk kell a zenénkért. Akkor még úgy álltam hozzá, hogy „gyerünk, gyerünk, gyerünk!”, minél több zajt akartam csinálni, de most már kicsit finomabb és átgondoltabb minden. Bár azt mondják, hogy Josh ugyanúgy megőrül, mint régen.
Joshua: Igen, amikor a színpad előtt vagyok, akkor nagyon… Általában idegesnek érzem magam a koncert előtt, aztán amikor felmegyek és mindenki elkezd játszani, az egész elmúlik, teljesen lenyugszom.
Amikor kijöttetek a Primary Colours-al minden megváltozott. Más volt, mint a Strange House, mégis megmaradt az a hátborzongató érzés a hallgatása közben…
Tom: Igen, kicsit sötétebb lett.
Joshua: Domináltak a baljósabb hangok.
Igazából mi is csak bolond kölykök voltunk akkor, akik össze-vissza futkároztak.
…aztán ráraktatok még egy lapáttal a Skying-gal. Merre akartok továbblépni: kísérletezni szeretnétek, vagy folytatjátok azt, amit jelenleg csináltok?
Tom: Úgy gondolom, még kísérletezni akarunk. De ez nem is igazán kísérletezés, annál sokkal tudatosabb dolog.
Joshua: Szerintem meg az egész kísérletezés: kipróbálsz dolgokat addig, míg nem találsz olyat, amit át tudsz érezni, aztán erre állsz rá.
Tom: Jó, igaz, de ez nem egy szisztematikus dolog, nem jön csak úgy…
Joshua: Nem, persze inkább tapasztalati: kipróbálod, és addig csinálod, míg nem lesz eredmény. Geoff (Barrow, a Portishead tagja, a Primary Colours producere) dolgozik hasonlóan, mint mi. Ő sem ül le úgy, hogy „Ma felvesszük ezt a számot és így fog hangzani.” Mi is csak elkezdjük a dolgot és az egyszerűen érződik, ha minden a helyére került.
Tom: Nem igazán tűzünk ki célokat, vagy akármilyen szabályokat magunknak ilyen téren.
Joshua: Szerintem így lehet a legtisztább zenét létrehozni, mert az embernek nincsenek elvárásai, hogy milyennek kéne lennie.
Hogyhogy ilyen jó kapcsolatot ápoltok a The Kills-el? Nem gondoltatok valamiféle kollaborációra velük?
Tom: Megkértek minket, hogy menjünk velük turnézni. Remek banda.
Joshua: Igen erős kötődés alakult ki köztünk, nagyon egy húron pendülünk.
Tom: A közös dolgok érdekesek, viszont ha arra gondolunk, hogy együtt kell stúdióba vonulni, az már elég nehéz, túl sok emberrel kell egyeztetni.
Joshua: Arról nem is beszélve, hogy a frászt hoznánk rájuk. Az előző turné végén csináltunk egy kis feldolgozást magunk között, teljesen kaotikus volt… (nevet)
Tom: Feldolgoztuk a Please Don’t Go-t a Kills koncertje után. Nagyon összeszedetlen volt, de legalább jót szórakoztunk. (nevet) De most, hogy mondod, nemrég volt alkalmam együtt játszani egy Charlie Boyer nevű gitárossal, aki az Electricity In Our Homes-ban játszik. Rhys, Joe és én csak úgy jameltünk egy kicsit vele.
Joshua: Az elég jó volt!
Tom: Nagyon üdítő volt, teljesen újratöltötte az elemeimet. Elfelejtettem, hogy hat éve ugyanazokkal az emberekkel játszom, úgyhogy ez már kellett.
Milyen volt felnőni a Strange House után? Akkor azért még érezhetően a fiatalabb korosztálynak szólt a zenétek.
Tom: Valamennyire igen, de szerintem a Train Roars vagy a Gil Sleeping nem volt komolytalan zene.
Nem is erre gondoltam, csak az még teljesen más volt.
Joshua: Igazából mi is csak bolond kölykök voltunk akkor, akik össze-vissza futkároztak. De megtanultunk uralkodni magunkon az utóbbi években.
Te pont abban az időszakban érettségiztél, amit gondolom nehéz volt a zenéléssel összeegyeztetni…
Joshua: Letettem a vizsgáimat, aztán másnap bementem a stúdióba és felvettük a Death At The Chapelt, ami ugye egy durvább szám, de akkor kellett az a felszabadító érzés.
Tom: Nem lehet nem megkomolyodni a 18 és 24-25 év közötti időszakban. Meg persze mindig mást látunk meg a zenében: amikor fiatalabb voltam, imádtam az őrült, gyors és széttorzított zenéket, most pedig szeretek elmerülni az olyan lemezekben, amik kicsit mélyebbek, és képesek érzelmeket kiváltani a zúzáson kívül. Persze még mindig szeretünk megőrülni is.
Fotó: hepi
