„Ez egy lassú, csak félig tudatos érlelődési folyamat, a meditációhoz hasonlít” – Legars-interjú
A Millove kislemez és videó októberi megjelenését követően megjelent Legars, a hazai dalszerző-énekes és DJ-producer első szerzői albuma az iamyank és AMB által futtatott hazai Unframed Recordsnál. „A Friction Days című album pontosabb betekintést enged a budapesti DJ/producer sokszínű világába. A kiérlelt deep house, indie dance hangzással és angol vagy francia nyelvű szövegekkel párosul, amelyeket a szerző maga énekel.” – definiálja róla kiadója. Míg bizonyos számok kifejezetten táncparkett-orientáltak, addig a szívbemarkoló felvételek mellett lassabb tempójú és hűvösebb techno szerzemények is helyet kaptak a debütáló stúdióalbumon. A lemez megjelenése kapcsán beszélgettünk a budapesti elektronikus zenei producerrel.
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatba először a zenével?
Gyerekkoromban az első hatások a bátyámon keresztül értek, aki 12 évesen beleszeretett a zongorába, az orgonába, és végül barokkzene-kutató lett. Jó öcshöz méltóan sokáig berzenkedtem a klasszikusoktól, és egyértelműen a popzene felé fordultam. Akkoriban jött be a Music Television (MTV), és én egész álló nap a tévé előtt vártam a kedvenc klipjeimet. Akkoriban több minden is erősen hatott rám, műfajtól függetlenül, de főként a soul és a pop volt meghatározó, azok az előadók, akik könnyen megragadnak egy kiskamaszt: Janet Jackson, Eurythmics, Tears For Fears, Pet Shop Boys, En Vogue vagy Madonna. Szóval az akkori sztárok, illetve a francia pop és fekete zene, mert gyerekkorom óta frankofón vagyok: Etienne Daho, Vanessa Paradis, Alliance Ethnik. Később felfedeztem a U2-t és a Depeche Mode-ot, majd nagyon hamar én is elkezdtem zenét farigcsálni, és gitározni tanultam. Rájöttem, hogy a bátyámmal való „szembeszegülésem” értelmetlen, mert egyébként élek-halok a zenéért.
Végül ez indított el a DJ-zés felé is?
Kamaszkoromban két magnóval, gitárral és néha a bátyám zongorájával rögzítettem több sávon felvételeket, illetve kórusban énekeltem. Viszont túl sokféle volt az érdeklődésem, és nem tudtam választani a különféle művészeti ágak között: végül az irodalom győzött, és egy időre kiütötte a zenét a nyeregből. Később elkezdtem DJ-zni, de hosszú volt az út odáig: egész komolyan azt gondoltam, hogy én nem lennék képes megtanulni mixelni! Nagyon tiszteltem a jó DJ-ket, olyan érzésem volt, mintha egy külön univerzumban mozognának.
A vágy és a kíváncsiság végül győzött, és hozzáláttam a tanuláshoz.
Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, hogy egy személyben dalszerző-énekes és DJ-producer leszel?
Amikor zavarni kezdett, hogy nem találok olyan énekest, akivel intenzíven együtt dolgozhatnék. Nem szeretem a félmegoldásokat. Valamit vagy teljes gőzzel csinálok, vagy sehogy. És ezzel a hozzáállással nagyon nehéz hosszú távon kollaborálni. Közben hosszú évek visszatartott kreativitása tombolt bennem (két évig nem is igen dolgoztam, hogy kitanulhassam a produceri szakmát). Egyszerűen muszáj volt legalább demók szintjén felvennem vokálokat, és olyan visszajelzéseket kaptam, amelyek végül kiérlelték bennem a gondolatot, miszerint úgyis nagyon nehéz ebben a hektikus világban többen együtt dolgozni, úgyhogy egyelőre megelégszem egy egyszemélyes produkcióval. Pedig imádok csapatban dolgozni.
Mennyire volt hosszú folyamat a Friction Days elkészítése a dalszerzéstől a stúdiómunkáig?
Nagyjából kétéves időszakról beszélhetünk. Az egyes számok teljesen eltérő ritmusban íródtak. Volt, amit egy hét alatt megírtam, és utána már csak a stúdiómunka maradt hátra (Your Right, Millove, Montréal, This Time, Down The Rabbit Hole), és voltak, amiken konkrétan másfél-két évig kotlottam (Paris Périphérique, Friction Days). Az album anyagát végül mintegy 20-25 számból vagy számkezdeményből válogattam ki, majd elkezdtem őket valahogy egységesebben látni, úgy dolgoztam rajtuk tovább.
Ha jól tudom, az album koncepciójának volt egy fontos vezérelve is.
Így van, de ezt nem úgy kell elképzelni, hogy egy szép napon a reggeli kávé mellett kipattant a fejemből a megoldás. Amikor zenét írok, sokszor hallgatom úgy vissza zsinórban az adott számot, hogy közben nem is koncentrálok rá, hanem csak belesüppedek a hangulatába. Ez egy lassú, csak félig tudatos érlelődési folyamat, a meditációhoz hasonlít. Észrevettem, hogy a határhelyzetek végtelenül érdekelnek. Talán ez ahhoz is köthető, hogy elég sok családi drámán voltam kénytelen keresztülmenni, és megfigyeltem, hogy egy-egy katasztrófa vagy épp katarzis, újrakezdés, hirtelen változás során végtelen racionalitással viszonyulok az adott helyzethez: mintha egy időre teljesen kikerülnék az idő forgásából és kívülről látnék rá a helyzetemre.
Egyfajta légüres tér ez, amelyben nem annyira dráma van, mint inkább időtlenség.
Az ilyen pillanatok állandóan visszatértek a szövegeimben, zeneileg pedig nagyon érdekeltek a számokban felmerülő „mikrocsendek”, például két dob között. A This Time-ban ütközik ez ki a legerősebben. Erről jut eszembe: ha megfigyeled, nagyon sok említést teszek az idő fogalmára.
A zenéid hallgatása közben sokszor éreztem azt, hogy szeretsz a szakadék szélén állni, amik leginkább határállomások, de sosem tudni, merre és hogyan tovább. Tudatosan irányítottad így a felvételeidet?
Jól érzed, mert szeretem, amikor kibillenek a dolgok. Nem akartam rendszerszerűen gondolkozni, mert bár szeretek elméleti síkon gondolkozni, utálom, ha valami túl merev szerkezetbe szorul. Olyankor inkább felrúgom, ahogy a Friction Days című szám kétharmadánál, egy lepitchelt vokállal egyszerűen a mélybe hajítom a dalt, majd újra feldobom a labdát. Az Entre-Deux-ben önmagam és egy másik ember, lény vagy természeti jelenség határán állok, a különlét és a másikkal való egybemosódás határán. A cím franciául annyit jelent: “Kettő között”. A szöveget Weöres Sándor egy esszéjéből (Az elmosódó határok) dolgoztam át. A zenét illetően: a megfordított vonósokban találtam meg azt az érzetet, hogy minden megdermed egy pillanatra, aztán továbbillan.
Ezek az “átbillenések” pedig nemcsak a zenében, hanem a szövegben is megjelennek. Miért volt ez számodra fontos?
Azért, mert a határhelyzeteken, a hirtelen változásokon keresztül ragadható meg a világmindenség. Nagyon erősen hatott rám pár éve Gabriel Osmonde Mássászületés c. regénye, amely arra keresi a választ, hogyan találod meg egy-egy pillanatban az örökkévalóságot. Na, számomra az egyik létállapotból a másikba kerülés jelenti ezt az átbillenést, ezt a pontot, ahol megnyílik előtted egy örökkévalóságig tartó pillanatra a világmindenség. Sajnos nem tudom kevésbé patetikusan megfogalmazni ezt. (nevet)
A Down The Rabbit Hole című számod névadása és hatása fogott meg. Mesélj a dal háttéreréről!
A Rabbit pontosan kifejezi szerintem azt, amiről eddig beszéltem. Koncepció tekintetében két dologból indultam ki a megírásakor: egyrészt egy amerikai barátom a fürdőszobám falára (ami tele van pingálva mindenféle rajzzal és felirattal) írta egyszer: „Let me fall if I must fall… The one I will become will catch me”, vagyis: „Hadd zuhanjak, ha zuhannom kell… Akivé leszek, majd elkap.” A másik gondolat az Alíz Csodaországbanhoz köthető: mindig is tetszett a könyv teljesen álomszerű irracionalitása, Alíz téblábolása egy kiszámíthatatlan világban, a zuhanás, amikor az elején elalszik. Zeneileg szikár cuccot szerettem volna írni, amely aztán lassan kibontakozik. Bevallom, az elején a kőkemény lábdob a perkákkal meg a cinnel a mai napig is valami furcsa, teljesen megfoghatatlan hangulatba sodor, amelyben egyszerre találok valami felszabadítót és nagyon nyomasztót.
A lemezt felvezető Millove című dalt egy videóval együtt már bemutattátok. A te fejedből pattant ki a hozzá forgatott, koreografált táncszínházas klip ötlete?
A kortárs tánc a klipben nagyon adta magát: egyrészt évek óta dolgozom Nagy Csilla táncos-koreográfussal, zenét írok és szerkesztek a darabjaiba. Másrészt nagyon erősen kötődöm e területhez, évekig dolgoztam Frenák Pál menedzsereként. Csilla karaktere fantasztikusan sokszínű, a szám témáját úgy éreztem, pontosan megragadhatom az ő karakterén keresztül. Együtt gondoltuk ki, hogyan helyezzük a táncot a középpontba. Lengyel Andornak (a klip rendezője – szerk.) bejött a gondolat, mert ilyet még ő se nagyon forgatott. Azt hiszem, Fazekas Endrének (a jelmezek tervezője – szerk.) szintén jó magasra dobtuk fel a labdát, ő meg iszonyat finoman megoldotta a tánc jellege miatt nagyon nehéz jelmezkérdést. Az installációja a klip végén szerintem egészen lenyűgöző.
Van az albumon két kollaboráció is ANEZ-zel és Klokkal. Mi hozott össze titeket?
ANEZ-ék zenei világához úgy kerültem közel, hogy ők írták egy olyan táncelőadás zenéjét, amelyet barátaim készítettek a Szkéné színpadán, és felkértek „külső szemnek”. Később Szalai Anesz, a zenekar tagja lett az énektanárom. Egy nap azt mondta, elkezdett írni egy számot, és arra gondolt, befejezhetnénk együtt. Én meg erre nagyon nyitott voltam, mert úgy gondoltam, ha velük írnék zenét, az biztos kilógna a sorból, én meg ugye szeretem felrúgni a felépített rendszereket.
A Klokkal közös Lost Sunglasses is adta magát: vele már jó ideje közösen DJ-zünk és írunk is közös trekkeket, bár jóval komorabb, a house és a techno határán billegő darabokat. A Lost Sunglasses egy fricska: a heteró és a meleg csajozási és pasizási sztereotípiák kigúnyolása lett ez a szám, amely talán az album legkönnyedebb darabjának számít.
House DJ-ként ezt a végeredményt is egy táncparkett-orientált, szórakoztató anyagként definiálnád?
Nem. Igaz ugyan, hogy a house nagyon fontos kiindulópont volt, ugyanakkor öntudatlanul, ám tagadhatatlanul nagyon erős a pop hatása a zenémre. Vannak aztán olyan darabok, amiknek végképp semmi közük a tánczenéhez. Én is keresem, mi a legpontosabb műfaji kategória az albumra, és bár nyilvánvalóan ilyen műfaj jelenleg nem létezik, én azt mondanám, „indie house” az, amit írok. Vagy legyen deep house és indie dance között valamiféle átmenet. Az elmúlt években a meghatározóbb hatás Benoit & Sergio zenéje volt, mostanában pedig új fétist találtam a The Glitz csapatában. Na, valahová ide sorolom magam zeneileg.
Milyen szálak kötnek az imPro School által üzemeltetett Unframed Recordshoz?
Az imPróban végeztem zenei producer szakon, a kiadót pedig a képzés vezetői, AMB és iamyank alapította. A személyes kapcsolódás hozzájuk baromi fontos a számomra: úgy érzem, ezek a kapcsolatok tudják igazán elmélyíteni az ember gondolkozását a saját művészeti tevékenysége kapcsán. Ráadásul az ImPro – ahogy idővel az az Unframeden belül is biztos kialakul majd – egy zenei közösség. Nem hiszek a magányos harcosokban. Azt gondolom, közegbe illeszkedni iszonyat nehéz, de annál fontosabb. Megerősíti az egyes tagokat és a csoport egészét.
Készülsz egy kiemelt eseménnyel is, ami a lemezed hivatalos bemutatója is lesz. Itt az idő, hogy meggyőzz mindenkit, hogy le ne maradjanak!
Egy DJ-szett szerkezetében felépülő live fellépésre készülök élő vokállal. Vetíteni is fogunk, jó ideje dolgozom VJ Mannával, aki évek óta fellép velünk a Szigeten, ahol a !Szkafander névre hallgató formációnkkal szoktunk mixelni a Magic Mirrorban, ezért vakon bízom benne. Szerintem oldott lesz a hangulat, barátkozós, berzenkedem ugyanis a proccos megoldásoktól. „Keep it simple” – szoktam mondogatni magamnak. Ebben rejlik szerintem a legnagyobb erő. Egy-két meglepetéssel is készülünk, arról talán jobb, ha nem beszélek. (nevet)
Mik a további terveid a lemez megjelenése után?
Egyrészt folytatjuk a Loop sorozatunkat az Ankertben, másrészt persze elkezdek egyre több fellépést is szervezni a saját zenémmel, mert annak most jött el az ideje. Az idei Sziget-live után vált egyértelművé a számomra, hogy ezt a vonalat érdemes erősítenem, mert nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Persze van a zsebemben már egy-két új, félkész EP is, ezekhez fogok kiadót keresni. Ha van jó ötletetek, bátran mondjátok!
