Duckshell x Várkonyi Csibészek
Azonnal megvolt az összekattanás, tök jó haverok lettünk – Duckshell x Várkonyi Csibészek
2022. szeptember 21-én együtt állt színpadra a Duckshell és a Várkonyi Csibészek a Kobuciban. Tudósítás a koncertről és beszélgetés a backstage-ből a projekt hátteréről, a közös felkészülésről és a zenészek között kialakult kapcsolatról.
A backstage hangulata a színpadra lépés előtti órában leginkább egy kaotikus baráti vagy rokoni találkozóra hasonlít – Muzslai Beni, a Duckshell énekes-gitárosa és néhány Csibész papírtölcsérbe rappelnek, megszólal egy szájharmonika, valaki hajlakkot keres, a sörpadokon pedig halmokban a merch. Köztük várkonyis pólók is, amiket az egyik fellépő anyukája hímzett meg.
Ehhez hozzátesz a tömeg mérete is:
„Tanár Úrnak jelentem, az osztály létszáma 16”
– viccel rá Ruszó Dominik, a Várkonyi Csibészek énekese, ami a két zenekar együttes létszáma a mai estén, nem beszélve a barátokról, szülőkről és mentorokról, akik elkísérték a srácokat.
A közös fellépés ötlete egy szerencsésen félreértett levelezésben merült fel, derül ki Muzslai Benitől. Beni és Miklósi Ákos, a Csibészek mentora és a Common Vibe egyesület alapítója már korábban is ismerték egymást, így kereste meg a Duckshell a Csibészeket egy közös koncert ötletével. Bár először egy hagyományos, egymás után fellépő estére gondoltak, már az első megkeresésnél történt egy félreértés, amire Beni azonnal felhívta Ákost, hogy „persze, csináljuk”. Így született meg a koncepció, hogy egymás dalait közösen feldolgozva, sőt, közös zenét is írva, együtt próbálva készüljenek az alkalomra, a folyamat pedig felülmúlta az előzetes várakozásokat.
„Azonnal megvolt az összekattanás, tök jó haverok lettünk”
– mondta Beni. A két zenekar volt, hogy Ózdon, volt, hogy Budapesten próbált együtt egy hónapon keresztül. Horváth Peti, a Csibészek 13 éves énekese nagyon örült, hogy ilyen jól fogadták őket, és hogy ennyit zenélhettek együtt, annak pedig különösen, hogy közben össze is barátkoztak. És hogy mit jelent neki a zene?
„Mindent.”
Mert erről szól a Várkonyi Csibészek. Ezért indította el Miklósi Ákos a projektet hat évvel ezelőtt, hogy alternatívát tudjon mutatni Ózd környéki gyerekeknek a zenével, mint eszközzel.
A mentorprogram részeként külön-külön is sokat foglalkoznak a gyerekekkel, segítik őket a problémáikban, a művészettel pedig lehetőséget adnak nekik az önkifejezésre, akkor is, ha az szavakkal éppen nehezebben menne. Viszont nem elég tehetségesnek lenni ahhoz, hogy valaki az egyesület tagja maradjon. „A tehetség az maximum 20%” – mondta Ákos. Elvárják, hogy motiváltak legyenek, tanulni akarjanak és szorgalmasan dolgozzanak saját magukon. Ehhez persze Ákos is hozzáteszi a részét, az egész élete erről szól. Erre van szükség ahhoz, hogy fenn tudja tartani a mentorrendszert és az egyesületet.
A fiúk pedig jól veszik ezeket az elvárásokat. Ezt talán az mutatja a legjobban, hogy amikor Ruszó Dominikot arról kérdeztem, mit vár a leginkább koncerttől, gondolkozás nélkül rávágta, hogy a hibák, javítási pontok megtalálását, a lehetőségeket a fejlődésre. Ehhez csatlakozik Boros Patrik is, a Csibészek 17 éves basszusgitárosa, aki azt is hozzátette, hogy egy-egy ilyen este gyakorlatilag egy gyógyszer, azoknak is, akik zenélnek, és azoknak is, akik hallgatják. Az pedig még különlegesebbé tette az estét, hogy a formációk tagjai külön-külön is egyéniségek, emellett a zenekarok hangzásai is eltérnek, mégis, amikor együtt álltak színpadon:
„Megtaláljuk a közös rezgést – végülis, ez a Common Vibe”
– mondja Patrik. Ezt a mentalitást a srácok igazán őszintén tudják képviselni, hiszen a kezdetektől fogva, 11 éves koruk óta zenélnek a Várkonyi Csibészekben.
A koncert viszont lassan indul, elkezdődik a tagok összegyűjtése egy utolsó egyeztetésre – ez a feladat persze egyáltalán nem egyszerű ennyi embernél, „Ne most állítsd be a hajad!” hallatszik a lármában, majd Ostorházi Gellért, a Duckshell menedzsere kiáltja el magát:
„Káosz brigád on the stage!”
Elhangzanak még egyszer a legfontosabb instrukciók, ide a 13 éves Peti is bedobja a sajátját: azt szeretné, ha táncolnának meg minden. Vigyázz, spoiler: táncoltak. Sokat. Egy utolsó közös kiáltás háromra, és a zenekar tagjai színpadra állnak.
Lekapcsolódnak a fények, megszólal Bujdosó Áron trombitája, amihez egyre több hangszer csatlakozik, egyből felismerhetjük a Duckshell Felöntök a haragra című számát. Vagyis annak egy variációját. Az ikonikus refrének kapaszkodójából egyértelműen kiderül, hogy mit hallunk, mégis, olyan formában, mint előtte még soha. Ez pedig akkor válik véglegesen egyértelművé, amikor a gitárszóló után a Várkonyi Csibészek frontembere, Dominik kezd énekelni.
Ez a koncert egy örömzene.
A színpad tele van történéssel, a zene mellett öklösök és hátba veregetések, a mikrofontól elhajolva elismerő szavak és összevigyorgások. Tényleg minden percét imádják, és a Kobuciban ők bulizzák a legnagyobbat – pedig abszolút kitesz magáért a közönség is. Ezt az örömöt pedig nekünk is átadják, nem csak akaratlanul, de tudatosan is: minden dal közben és alatt kölcsönösen a másikat éljeneztetik, még a Duckshell klasszikus guggolása közben is a „Nagy tapsot a Várkonyi Csibészeknek!” a katalizátor a táncra.
Még arra is figyelnek, hogy gyerekbarát maradjon a műsor, így a Duckshell direkt kihagyja azokat a számokat, amikben előfordul káromkodás – ezt mondjuk valamennyire aláássa, hogy a színpadra berepül két melltartó és egy bugyi is, de a szándék a helyén volt.
Hallhatjuk a már ismert számok újragondolásait, mixeit, sőt, feldolgozásokat is, a koncert közepén pedig egy-egy blokkban külön is a két zenekart, de még egy teljesen új, közösen írt számot is színpadra hoztak, az Arrinconamela-t.
A produkció igazi erejét nem az időnként egyszerre megszólaló 16 zenész, hanem a kapcsolódás és a kölcsönös tisztelet adja, illetve az ebből születő eufória, amit közösen élnek át a színpadon. A folyamatosan változó felállások, új hangzások, amiket a leginkább élveztek kipróbálni a közös próbák alatt, és amit most a közönségnek is megmutathatnak. Ez a mámor pedig magán az előadáson is látszik, sőt, még abban is, ahogy az éppen nem játszó zenekari tagok a színpad mellett, a reflektorfényből kilépve táncolnak a dalokra.
Ehhez a hangulathoz különösen hű lezárás, hogy az utolsó meghajlások és akkordok után még nem ér véget teljesen az este: Ákosnak, a Várkonyi Csibészek mentorának nemrég volt a szülinapja, így őt is felhívják magukhoz. Nehéz eldönteni, hogy attól illetődött-e meg jobban, ahogy Dominik a teljes Kobucival együtt énekeltette, hogy „Boldog szülinapot!”, vagy ahogy Beni felbújtására mindenki a nevét kezdte skandálni.
Meghatódottan megy vissza a backstagebe, mert ahogy később el is árulja, általában a háttérből figyel, ritkán értékelik a munkáját, főleg nem így és ennyien.
De hát, ennek a produkciónak lelke van.
Fotók: Szabó R. János
