„Egy útkereső zenekar voltunk, sok más zenekar között” – annabarbi-interjú

annabarbiként utoljára 2005. júniusában léptetek fel, akkor teltház fogadott titeket a Trafóban. Most, kilenc évvel később, ismét júniusban fogtok színpadra állni, és kétszer is. Tudatos a dátumválasztás?

Bátor Gergő: Nem, egyszerűen csak így jött ki a szervezés. Bár először a kilenc és fél éves évfordulónkat akartuk elkapni, de nem jött össze.

Egyedi Péter: Tényleg nem volt tudatos. Ha mégis, csupán annyiban, hogy télen, amikor megbeszéltük, hogy két koncerttel visszatérünk, a június tűnt reálisnak a felkészülés szempontjából.

Két koncertet fogtok adni, egyet Budapesten a Gozsdu Manó Klubban, egyet pedig Pécs mellett a Fishing On Orfű fesztiválon. Tényleg csak két koncert lesz, és utána minden visszatér a régi kerékvágásba?

Gergő: Tényleg csak kettő lesz. Az eredeti elképzelésben csak egy budapesti buli szerepelt, de ezt megtoldottuk az orfűi bulival.

Miért pont ezek mellett a helyszínek mellett döntöttetek? A Gozsdu Manós fellépés már előre elég teltházgyanús.

Gergő: Az általunk gyakran látogatott korabeli klubokhoz (Trafó, Pesti Est Café, Süssfelnap) hasonló helyet kerestünk, mert szerintünk mindig is ott működött igazán jól a zenekar. A Gozsdu Manó Klub minden ilyen igénynek megfelel: szuper hely, és nem kell kimenni hozzá a világ végére. Egyébként én is bízom a teltházban. Alapvetően a budapesti helyszín volt az elsődleges, mivel innen indult, itt működött a zenekar is. Orfűn viszont egy kedves felkérésnek teszünk eleget, így pedig lehetőségünk lesz játszani a kedvenc hazai fesztiválunkon!

A zenekar végét a külön utak jelentették. Mi hozott most titeket össze?

Gergő: Összehozni nem nagyon kellett minket, mivel azóta is barátok vagyunk. De az eltelt évek alatt mindannyiunktól sokszor megkérdezték, hogy mikor lesz újra annabarbi – vagy legalább egy összeállás -, ami nagyon jóleső, bár mi magunk szerintem féltünk a gondolattól. Persze, mint később kiderült, leginkább csak fostunk megkérdezni a másikat (nevet). Szóval miután már elég sok helyről jött az impulzus, akkor elkezdtük mi is pedzegetni, és tavaly karácsonykor összejöttünk, hogy alkoholos mámorban megbeszéljük a részleteket. Volt vérszerződés is meg minden…

Péter: Ákos volt a leglelkesebb, de nem kellett sok, hogy mindannyian hasonlóan feltüzelődjünk. Tényleg szuper időutazás elővenni ezeket a dalokat. És nem is más a cél: két koncert erejéig visszaröpíteni magunkat és a közönséget is abba a boldog korszakba.

Eltelt kilenc év, de az annabarbit még most is sok fiatal hallgatja, akik talán sosem láttak titeket élőben. Úgy is fogalmazhatunk, hogy mára a 2000-es évek kultikus underground zenekarává vált az annabarbi. Ez lehet minden feloszló zenekar legnagyobb elismerése, igaz?

Gergő: Nagyon örülök, ha van, aki ezt így gondolja manapság, de magunkra nézve sosem éreztem megalapozottnak a kultikus jelzőt. Az annabarbi egy útkereső zenekar volt sok más zenekar között, és úgy gondolom, hogy a jelenlétünk sem volt túlságosan meghatározó. Nem játszott minket semmilyen rádió, tévé, akkor még YouTube sem létezett. Mai fejjel visszagondolva ez tök fura. A nagyobb fesztiválok közül is csak a Sziget (3-szor) és az EFOTT (1-szer) volt meg.
Földrajzi okokból kifolyólag alapvetően Budapesten mozogtunk, de ez nem tudatos volt. Tudjuk, hogy a vidéki buliknak teljesen más a bája: Pakson például öt embernek az egyik legjobb koncertet adtuk egy strand diszkójában. Így viszont értelemszerűen sem alakulhatott ki komoly rajongótábor… Ha ilyesmiről egyáltalán lehet beszélni a mi esetünkben. Az persze elismerésként hat, ha évek után is referenciaként olvasok a barbiról itt-ott, de én például nem számítok arra, hogy a koncerten énekelni fogják a szövegeinket (nevet). Én már egy fasza, teltházas klubbulival is elégedett leszek.

Péter: Szerintem számunkra nem nagyon fogható ez fel. Rengetegen mondták az utóbbi években, hogy milyen fontos volt számukra a zenekar, meg még most is hallgatják, és mennyire meghatározó volt, amit csináltunk. Mi ezt nem tudjuk felfogni. Ahogy Gergő is mondta, csak csináltuk, amit szerettünk, és kész.

És egyébként is: ha meg tudod élni a saját kultikusságodat, az mindenképpen gyanús!!!

Mi hiányzik legjobban az annabarbi-korszakból?

Gergő: Bazi jó kérdéseid vannak (nevet). Én annak idején egyfajta különös izgalommal éltem meg azt, ahogy az annabarbi létezett a különböző színterek között. Sehova sem tartoztunk igazán, de valamiért mégis sok támogatónk akadt innen is, onnan is. Nagyon sokat köszönhettünk például az akkori underground-hardcore színtér szervezőinek (Jakab Zolinak vagy Pándi Balázsnak), akik mindenféle brutál bandák elé beszerveztek minket. Így nemcsak fellépési lehetőséget kaptunk, hanem megismerhettünk egy csomó fasza zenekart is. Számomra például egy új dimenzió nyílt meg. Azóta is egyik kedvencem a bostoni Garrison. Az első demónkat is ismerősök, barátok által összedobott közös pénzből csináltuk meg. Ez a fajta „underground izgalom” például hiányzik.

Péter: Nekem az ártatlanság. Az első saját zenekarunk volt ez, amit mind a négyen ugyanannyira szerettünk és sajátunknak éreztük. Az akkori színtér is sokkal őszintébb, egyenesebb volt. Nem volt internet, nem volt ez a rádiós dominancia, az underground sokkal tisztább volt, nem mosódott össze a mainstreammel, mint manapság. Magadnak szerveztél, plakátoltál, őszintébb idők voltak.

Most már sokkal mélyebbre kell ásnod, ha teljesen őszinte zenekarokat keresel.

Maradjunk még egy kicsit a 2000-es évek elejénél. Miben volt jobb, rosszabb vagy egyszerűen csak más az az időszak egy zenekar számára? Emlékeztek még egymás rigolyáira?

Gergő: Annyiban mindenképpen más volt az akkori időszak, hogy a koncerteken nem voltak okostelefonok (nevet). A figyelem talán jobban ott ragadt a színpadon, illetve egy buli emlékét nem lehetett másnap kényelmesen felidézni HD-minőségben a neten. Esetleg született valami beszámoló valamelyik blogon vagy fórumon, de semmi más. A webes jelenlét sokkal kevésbé volt jellemző, egészen 2004 augusztusáig, amikor beindult a Myspace. Ilyen szempontból minden teljesen megváltozott mára, ehhez kapcsolódik a hanghordozók háttérbe szorulása is, ami tökre szomorú, de sajnos el kell fogadni, hogy másképp működik most a világ.
Rigolyák? A barbi után is jóbarátok maradtunk, úgyhogy mindenkiről tudunk mindent, de örülnék, ha Peti előhozna valamit! (nevet)

Péter: Nem volt egy túl rigolyás zenekar a barbi. Csak mint bárki a baráti körödben: mindenkit tudsz ugratni valami hülyesége miatt. Sokkal nyugodtabbak vagyunk ma már, mint akkor, és ez sem baj.

Melyik volt a legemlékezetesebb koncertetek?

Gergő: Nagyon sok jó koncertre emlékszem, de a legemlékezetesebb, ami talán a legrövidebb is egyben, az a 3 majom fesztiválon történt: hivatalosak voltunk az Almássy téri Szabadidőközpontba, ahol a felpakolás után, éjfél körül, a szekrény méretű biztonsági őrök lezavartak a nagyszínpadról azzal, hogy záróra van (???). Ezt követően a szervezők szabadkozása közepette át kellett pakolnunk a kisszínpadra, ahol pontosan két és fél számot sikerült eljátszanunk, amíg le nem kapcsolták az áramot (nevet). Az utolsó fél szám a h című dal volt, instrumentális verzióban talán akkor játszottuk el élőben először, és úgy emlékszem, mind a 8 nézőt teljesen letaglózta. De engem biztosan, mert én utána is remegtem (nevet). De legalább elmondhatjuk, hogy megjártuk a legendás Almássy teret is!

Péter: Ja, de van egy másik is! Az utolsó pillanatban kellett beugranunk a FISH! zenekar helyett egy törökszentmiklósi buliba. Kocsink se volt, úgyhogy onnan jöttek el értünk busszal (!!!), lenyomtuk a teljes szettet, aztán akkora volt az őrjöngés (minket lepett meg a legjobban), hogy az egész koncertet meg kellett ismételnünk az elejétől a végéig (nevet). Kikészültünk, de nagyon kedvesek voltak velünk, a koncert végén pedig valaki ellopta az egyik kölcsönkért mikrofonunkat. A tulaj lezárta a klubbot azzal, hogy mindenkit meg fognak motozni, majd 5-10 perc múlva a női wc-ből előkerült a mikrofon (még jobban nevet), és a végén még kaptunk 40 000 forintot (2002-t írtunk). Remek este volt.

És akkor vissza a jelenbe: kilenc év hosszú idő. Ennyi év távlatából, most hogy újra elővettétek a dalokat, miben más őket játszani? Melyik volt a kedvenc számotok akkor és most?

Gergő: Meglepő, de igazából nem más. Viszont nagyon fasza! Mindannyian szeretjük ezeket a témákat, és ez szerintem érződik. Más nem is kell. Ha nem így lenne, akkor nem csinálnánk. Kedvenc számom pedig akkor is és most is a valami idebenn.

Péter: Nagyon fasza újra játszani ezeket a dalokat. Vannak dolgok, amik kábé centiket sem változtak; vannak viszont, amik sokkal jobban megszólalnak, megdörrennek. Nekem sok kedvencem van, a valami idebenn tényleg az egyik legjobb dalunk.

Készültök meglepetésekkel a koncertekre?

Gergő: Sosem gondolkoztunk extra show-elemekben, meglepetésfeldolgozásokat is csak mértékkel dobtunk be egyszer-egyszer (Weezer, Cream), szóval ez most sem lesz másképp szerintem. Két gitár, basszus, dob, jókedv és energia. De talán vendégünk lesz… (sejtelmesen mosolyog).

És azután?

Gergő: Azután… Megmarad egy jó buli emléke(?) (nevet)

Péter: Reggel felkelünk, és fogat mosunk!

Interjú: Mészáros Zsófia

Címkék: hazai zenekar, bátor gergő, gozsdu manó klub, Koncert, Zene, interjú, annabarbi, fishing on orfű, bátor bence, underground zenekar, egyedi péter, kultikus zenekar