Dr. Strangelove, avagy hogyan szoktam le az aggódásról és szerettem meg a bombát!
Stanley Kubrick ’64-es komédiájából kiderül, hogyan is múlhat szeretett Földünk sorsa egy Coca-Cola automatán. Most, 46 évvel a film megjelenése után, a vetítés végén úgy jövök ki a teremből, hogy tudom, újabb filmnek sikerült befurakodnia a ”nagy kedvencek” listámra… pedig én tényleg szigorú vagyok ezen a téren!
Nagy filmkedvelőként furcsa módon sosem vonzott a mai értelemben vett mozizás élménye, a popcorn – újabban nachos – ropogásától hangos társasági filmnézés a blockbusterek számára ideális környezet; a remekül kivitelezett rétegfilmekhez – a lehető legkevesebb sznobizmust értve a szó alatt – szükség van egy bizonyos fokú intimitásra, ahhoz, hogy a film a film meg tudja érinteni az embert. Mégis nagyon örülök, hogy Stanley Kubrick egyik remekművét, a Dr. Strangelove-ot moziban nézhettem meg, valódi emberek között, akikkel együtt 94 percig színezhettem fekete-fehérre a retinámat– lévén egy öreg, de nem dohos filmről van szó. A szokatlan lehetőséget a film klasszikus, és mégis rendhagyó környezetben való megtekintésére a Ludwig Múzeum szervezőgárdája teremtette teremtette meg.
A nemrégiben tartott Sci-fi maraton, életre halálra hétvégéjükre válogatták be a Strangelove-ot is olyan remek filmek mellé, mint a 451 – Fahrenheit, vagy Az idő urai. Eddig is szimpatizáltam a múzeummal – a mostani kiállításaik a magamfajta múzeumkerülő számára is élvezhetőek voltak – de ezentúl ajánlani is fogom, például nektek. Ha bármikor lehetőségetek nyílik arra, hogy egy ilyen régi filmet mozis légkörben nézettek meg, mindenféleképpen használjátok ki, mert élmény lesz és abból is a jobbik fajta. Főleg, ha a Strangelove-ról van szó. A történet egy borzalmas eseményt dolgoz fel: mikor a frissen létrejött nukleáris nagyhatalmak egymás feje fölött lógatják az atomtölteteiket, egy amerikai légi támaszpont parancsnoka egy kissé túllépi a hatáskörét, bekattan, és ráküldi az összes B-52-es bombázót a Szovjetunióra. Vészterve szerint egy hárombetűs visszahívó kóddal ugyan le lehet állítani az apokalipszist, a kódot viszont csak ő ismeri és miután fejbe lövi magát, elég nehézkessé válik a gépek visszahívása. Az amerikai elnöknek és tanácsadóinak húsz percük van arra, hogy megoldják a kialakult vészhelyzetet vagy legalább felkészítsék a szovjeteket arra, ami következni fog. Nem is restek telefonálni az orosz elnöknek, aki éppenséggel totál részegen veszi fel a kagylót. A sztorit nem mesélem tovább, azt hiszem sejthető, hogy a komikus helyzetek mesterien vannak egymásba fűzve, időt sem hagyva arra, hogy kicsit is eltöprengjen az ember: tényleg ennyin múlhat a világvége?
A film sokat köszönhet Peter Sellers alakításának, aki egyszerre három szerepben is játszik – bár eredetileg négyre tervezték – és olyan jól csinálja, hogy sokan észre sem fogjátok venni, hogy ugyanaz a színész több karaktert is életre kelt – hacsak nem arról, hogy mindet kiválóan játssza. Ő alakítja a címszerepet, Dr. Strangelove-ot is, akiről hadd rántsam le a leplet: egy tudat alatt nácista, tolószékbe kényszerült tudós, aki számára a nukleáris apokalipszis a megváltást hozhatja el, ha ravaszul kidolgozott tervét elfogadja az amerikai vezető tanács. Kubrickot pedig nem kell dicsérnem, a film megteszi helyettem, beleértve a lezárást is, ami egy gyönyörű montázs hidrogénbombás robbantásokról, aláfestésnek egy nosztalgikus, bakelitsercegős nótát használva. Remekül megrendezett mű, a fekete humor egyik mintapéldánya, amit bátran ajánlok mindenkinek, még így, lassan 50 év távlatából is.
Szerző: vicodin
