Új Kean – Identitás? Hol, mennyiért?!
Az angliai zongora-pop banda, a Keane új kislemezzel jelentkezett május elején. A srácok a dalokat a Perfect Symmetry turnén írták és vették fel, ez pedig alaposan rányomta a bélyegét a végeredményre. A 2008-as albumon elkezdődött diszkós világ csak tovább fokozódik a zenéjükben.
Kemény, progresszív bevezetővel indít a House lights című dal – az erős kezdést hallgatva megörül az ember, hogy végre elfelejtették a tökéletes szimmetriát a Keane fiúk, hiszen az Under the iron sea-re emlékeztető introval kezdődik a lemez. Aztán az örömünk igen gyorsan elpárolog. Tovább lépve egy teljesen jellegtelen dal következik, amivel semmi baj nincs azon kívül, hogy három év múlva a kutya se fog emlékezni már rá a zenekaron kívül. Ami talán említésre méltó, hogy rájöttek arra, ha használnak némi gitárt, legalább aláfestésnek, egy kicsit színesebbé teszik a zenéjüket. A dalok nagyon emlékeztetnek az angol élvonalbeli bandák műveire. Megtaláljuk a források közt a Radioheadet a Coldplay-t és a Killers-t, hogy csak a legismertebbeket nevezzem meg. A Keane továbbra is képtelen kilépni az elődök árnyékából, képtelen megtalálni egy sajátos hangnemet, pedig a már említett Under the iron sea-nél elkezdődött valami, csak aztán – úgy tűnik – rögtön meg is halt.
A zenekar frontembere szerint ezek a dalok egészen más megvilágításba helyezi őket. Kíváncsi lennék, hogy mire gondolt Tom Chaplin. Minden valószínűség szerint arra, hogy nyitottabbak akartak lenni a különféle hatásokra. A Stop for a minute-ben például együtt dolgoznak K’Naan rapperrel, aki a maga szomáliai-kanadai származásával már egymagában is belevisz valami egzotikus hangzást a dalba, ezzel pedig nyilvánvalóvá teszi, hogy ez az egyetlen valódi sláger a lemezen. Nem csoda, hogy ez lett az első kimásolt single. A nyitottság egyébként valóban jellemző az egész lemezre, szinte mindegyik dalban van valamilyen afrikai vagy ázsiai motívum, vagy közreműködő.
A Clear skies xilophonos-gitáros ütemes dal képét mutatja, és kissé ki is lóg a sorból. Ez tűnik valahogy az EP leginkább Keane-s elemének (habár nem a zongora viszi a zenét) és még gitárszóló is van benne meg persze az elmaradhatatlan afrikai háttér vokálozás, elvégre valamennyire mégis csak illenie kell a lemez kompozícióba. A szerkesztettség dicséretes az egész albumon. Ehhez mindenképpen értenek a srácok: hangsúlyos helyekre kerültek azok a dalok, amelyeket érdemes sokat hallgatni. Sajnos, mire az ember kezdi átadni magát az érzésnek, a zenekar hirtelen nekünk vág egy zongorát, hogy még véletlenül se élvezzük a zenét. Az Ishin denshin című dalt a japán Tigarah-val készítették. A dallal semmi gond nem lenne, ha egy 20 évvel ezelőtti amerikai tinisorozat zenéje lenne. Elképesztően bugyuta a dallamvilág, akárcsak a dal szerkezete. Itt is érezhetők az etnikai hatások – és az is, hogy csupán azért kerültek ide, hogy valami kis extrát vigyenek a dalba. Ez az érzés pedig csak tovább fokozódik. Mikor megkönnyebbül az ember, hogy „Istenem végre vége.”, akkor elkezdődik a következő track és elkezdődik újabb négy és fél percnyi szenvedés.
A Your love-ban nem csak a zene borzalmas, hanem már a szöveg is elkezd elképesztően ostoba és maníros lenni. „Your love is soo goood…” és ehhez társul a szinti pop minden szépségével együtt. Olyan érzése támad a hallgatónak, hogy most nem Keane lemezt hallgat, hanem valami elveszett Pet Shop Boyst, vagy egy elfuserált Depeche Mode-ot. Úgy tűnik, a 80-as évek mánia még mindig tart, és talán sosem lesz vége… A Looking back a Rocky ismert dallamára indul (nem, nem az Eye of the tiger-re, hanem a másikra). Ebben a dalban végre felfedezhetőek a hangszerek, és itt is muzsikál az elmaradhatatlan zongora, K’Naan pedig ismét nyomni kezdi a sódert. A szöveg sajnos továbbra is „elmés”: „mindig visszanézel a vállad fölöööttt”… Mire idáig eljutott az ember, már nagyon várja a végét. De még mindig van egy szám, ami nyilvánvalóan a lírai oldalt képviseli. A szöveg arra enged következtetni, hogy a zenekar most akarja megmutatni az arcát, a szívét, lelkét, azaz mindent ami ő. Azért ez egy kicsit félelmetes.
Ha ez az igazi oldal, akkor mi értelme van az összes többi dalnak? Ennél vegyesebb lemezt nem csinált még az essexi banda. Van rajta szinti pop, Coldplay-rock, afro beat, meg minden egyéb. Számomra valahogy azt sugallja az egész, hogy az együttes valami elképesztő identitás keresésbe kezdett, vagy keveredett. Ami azért szomorú, mert megvolt és talán még mindig megvan bennük a lehetőség, hogy hatékonyan képviseljék ezt az instrumentális brit popot. Csak valahogy vissza kéne találni a 2006-os Under the iron sea-hez…
Szerző: Máhr Dani
