Cinemantique 1. – A kötél
Hitchcock-ról az embernek általában olyan klasszikusok jutnak eszébe, mint a Psycho vagy a Madarak. A kötél viszont szintén méltó ahhoz, hogy megnézzük egyszer, majd még egyszer, majd még legalább tízszer. Új rovatunkban ehhez hasonló elfeledett alkotásokkal, vagy épp egykori kultuszfilmekkel foglalkozunk.
Elöljáróban egy párbeszéd, ami havonta egyszer biztos lezajlik a barátom és köztem:
» Van valami ötleted, hogy mit nézzünk este?
» Nem tudom, nincs kedvem újakat keresgélni.
» Hát akkor mi legyen… Kötél?
» Oké.
A kötél az a film, amit bármikor, bármilyen hangulatban elő lehet venni, mert mindig élményt nyújt. Alfred Hitchcock gondoskodott róla, hogy ez így legyen, hiszen rengeteg munkája és újítása szorult ebbe a közel másfél órába, és az alaptörténet is rendkívül izgalmas. A forgatókönyv egy igaz történeten alapuló színmű alapján készült: a Leopold és Loeb néven elhíresült duó 1924-ben előre kitervelten megölt egy kiskorú fiút. Az eset különlegessége, hogy az elkövetők rendkívül intelligens, tanult fiatalemberek voltak, a céljuk pedig a tökéletes bűntény elkövetése volt – amiről persze bebizonyosodott, hogy nem létezik. Az évszázad perének nevezett tárgyaláson mindkét férfi életfogytiglani börtönbüntetést kapott, amit megtoldottak további 99 évvel. A sors iróniája, hogy a duó egyik tagja végül a börtönben gyilkosság áldozata lett.
Az 1948-ban készült film a pár másodperces nyitó jelenetet leszámítva egy helyszínen játszódik, a jelenetek pedig úgy lettek kidolgozva, hogy vágás nélküli érzetet keltsenek. Az egyes részeket emiatt tízperces tekercsekre vették fel, mely mind a színészeknek, mind az operatőröknek bonyolult feladatot adott: mivel a jelenet nem állhatott le, az asszisztensek felvétel közben pakolgatták a bútorokat, hogy a kamerák elférjenek, ez persze nem volt zökkenőmentes. Hitchcock maximalista természete tovább nehezítette az eseményeket, akkor sem állhatott le a felvétel, amikor egy operatőr lábára rácsúszott egy kamerakocsi, a zárójelenetet pedig azért kellett újravenni, mert a mester nem volt elégedett a naplemente árnyalataival.
Az események központi figurái, ahogy ezt korábban is írtam, az a két művelt férfi, akik úgy vélik, egyes emberek többet érnek, mint mások, ez pedig feljogosítja őket arra, hogy kedvük szerint gyilkoljanak. Brandon (John Dall) és Phillip (Farley Granger) is a kiváltságosak közé sorolják magukat, így egy délután meggyilkolják volt iskolatársukat, David-et, majd partit rendeznek, ahova természetesen David szüleit és menyasszonyát is meginvitálják. Brandon, aki a duó magabiztosabbik fele, meghívja a partira azt az egyetemi tanárukat, akitől a tökéletes bűntény elvét „kölcsönözték”. A tanár, Rupert (James Stewart) persze hamar gyanút fog, ám nem lövöm le a poént, így ahhoz, hogy megtudjátok, hogyan végződik a világ egyik legbizarrabb halotti tora, meg kell néznetek a filmet.
Hitchcock-rajongókban rögtön megfogalmazódhat a kérdés, hogy egy egyhelyszínes filmben hova rejtették a rendező megszokott felbukkanását, és bevallom, nekem is többször meg kellett néznem a filmet ahhoz, hogy megtaláljam: Hitchcock először a nyitójelenetben sétál a járókelők közt, majd a Mentőcsónak című 1944-es filmjében már használt „Reduco” nevű testsúlycsökkentő neonreklámjában tűnik fel – ez egyébként pályafutásának egyik legviccesebb cameója volt. További érdekesség, hogy a homoszexualitás rejtve, de végig jelen van a filmben – egyes feltételezések szerint Leopold és Loeb maguk is homoszexuálisok voltak, a rendező pedig (talán emiatt, talán csak a véletlen műve) a két főszerepet is meleg színészekre osztotta, és a filmben hosszan hallható zongoradarab is egy meleg zeneszerző műve.
A kötél az imdb.com szerint a világ 228. legjobb filmje, nálam azonban benne van a top 5-ben, érdemes rászánni 80 percet, garantálom, hogy nem bánjátok meg.
