Mayberian Sanskülotts
„Azt a nyolc hangszínt használtuk kábé eddig, ami a szintiben volt” – Mayberian Sanskülotts-interjú
Már mi is foglalkoztunk korábban a 2010-es évek elején útjára indult hazai hálószobapop-színtérrel. Ekkortájt hívta fel magára a figyelmet az időközben rengeteg változáson átesett Mayberian Sanskülotts is. Hazánk egyik legötletesebb és legígéretesebb dreampop zenekara nemrég jelentette meg az eddigi diszkográfiájának leggyorsabban elkészült anyagát, a Neverending Sorry című lemezt. A kizárólag angol nyelvű felvételeket tartalmazó, a korábbiakhoz képest sokkal inkább zongoraközpontú album – ami a képzeletbeli év végi listánkon már most előkelő helyen szerepel – kapcsán benéztünk a zenekar próbájára. A kérdésekre tehát Csordás Zita (ének), Várnai Sziló (vokál, billentyű), Balogh Gallusz (gitár), Szigeti Árpi (basszusgitár) és Hromkó Pisti (dob) válaszolt. Sőt, a próbán gitárral a kezében találtuk a lemez producerét, a Gustave Tigerből is ismert Dorozsmai Gergőt, aki így szintén beavatott minket néhány kulisszatitokba.
Kezdjük azzal, hogy a Mayberian Sanskülotts az évek során hogy alakult duóból azzá a zenekarrá, akivel ezt a lemezt most felvettétek?
Csordás Zita: Volt egy hattagú zenekarunk Gallusszal, amit úgy hívtak, hogy Lányok. Mind a kettő koncertünk, ami megvalósult, úgy nézett ki, hogy teljes mértékig improvizáltunk. A második koncerten mindenki kiment a mosdóba – Galluszt és engem kivéve. Akkor megalapítottuk a Mayberian Sanskülotts-ot, mert úgy éreztük, hogy ennél kicsit többre vágyunk.
Balogh Gallusz: Úgy volt egyébként, hogy lefogtam egy C- és egy E-mollt, és úgy éreztük, hogy nagyon megfejtettük a dolgot.
Zita: Ebből lett a Naftalin című számunk!
Gallusz: Nem, igazából ebből lett a fél munkásságunk.
Zita: Igen, igazad van, eléggé szeretjük ezt a két akkordot. Szóval akkor nekikezdtünk ennek a nyomorettó duófelállásnak, de éreztük, hogy kellene legalább dob vagy valami. Szóval kiírtuk, hogy dobost keresünk, és akkor Tarcsi András jelentkezett. Kértünk tőle egy egész alakos fotót. (nevet) Eljött a próbára, minden jól ment, de végül elment önkénteskedni egy évre Lengyelországba. Ezután tartottunk egy meghallgatást, amire ketten jöttek el, ebből az egyik a Pisti volt, aki egyébként nagyon felkészült volt, ismerte a számainkat, meg még szakálla sem volt.
Szigeti Árpi: Egyébként én szóltam Pistinek, hogy jelentkezzen!
Zita: Így van! Pisti és Árpi akkoriban Az atom gyermekei nevű formációban voltak, ami a Gazsi Rap Show kísérőzenekara volt. Pisti tehát így került a zenekarba.
Hromkó Pisti: Igen, így történt – mondta az Árpi, hogy „Nem szállsz be ebben a zenekarba dobolni? Aztán betolhatnál engem is!”
Gallusz: Valójában úgy volt, hogy lementünk próbára, és Árpi ott maradt egyedül, és basszusgitározott. Annyira szomorú volt, hogy megsajnáltuk, és bevettük.
Zita: Próbálkoztunk azzal, hogy én basszusgitározok, de nagyon rossz volt nyilván. És akkor Árpi valahogy ott termett, és belepasszolt a képbe. Aztán egy idő után arra jutottam, hogy nem szeretnék semmi mást csinálni ebben a zenekarban, csak énekelni. Szóval ebből az lett, hogy tartottunk egy szintis meghallgatást is, amin Nagy Emma lett a befutó. Egyrészt mert lány, és ezért a vokálja sokkal jobban idomult a zenénkhez, ráadásul ő énekesnő is, mi pedig igazából vokalista-szintist kerestünk. Őt aztán a konzis tanulmányai és a jazz zenekarai elszólították tőlünk.
Árpi: Érdekesség, hogy az albumról két számot – az Unrealt és a Palms-ot – még vele vettük fel.
Zita: Így van. Akkortájt a szólóprojektemmel koncerteztem Barkóczi Noémi előtt, és az ő zenekarában szintizett Sziló. Mondtam a többieknek, hogy szerintem meg kellene keresnünk őt.
Várnai Sziló: Ebből az lett, hogy volt Zitával egy hosszú telefonbeszélgetésünk, aminek egy pontján bedobta, hogy „Amúgy vokáloznod is kellene minden dalban, jó?”.
Zita: Nem nagyon tudtam, mit mondjak, mert Sziló rögtön belekezdett, hogy akkor ő most kikeverne hangszíneket meg ilyesmik, nagyon professzionális volt, szóval én is próbáltam értelmesnek tűnni.
Aztán bemondtam, hogy azt a nyolc hangszínt használtuk kábé eddig, ami a szintiben volt.
Azzal, hogy Sziló billentyűsként bekerült a zenekarba, még nagyobb hangsúlyt kapott a szinti és a zongora a lemezen. Ti mennyire látjátok így, szerintetek is sokat változtatott a Mayberian világán az ő érkezése?
Sziló: Érdekesség, hogy pont mielőtt Zita felhívott, előtte nem sokkal vásároltam meg ezt a cuccot, amit most használok. Barkóczi Noémi zenekarában viszont inkább a basszusgitáros helyett voltam, szóval ezt nem is annyira használtam. Ezért is örültem a megkeresésnek, mert kicsit elkezdhettem mókolni vele, hogy mi micsoda. Emiatt is lehet, hogy előtérbe került, mert mindig jó volt szembesülni azzal, hogy milyen király hangszíneim vannak!
Zita:
Mi meg tökre bírtuk, hogy van egy ember a zenekarban, aki tud zenélni, és nem csak kamuzik, mint mi.
Zita és Gallusz, ketten írjátok a szöveget, de egymástól teljesen függetlenül, ami szerintem elég kivételes dolog. Hogy kell ezt a gyakorlatban elképzelni? Mindketten otthon jegyzeteltek, majd megverekszetek, hogy melyik legyen meghangszerelve és kerüljön fel az albumra?
Zita: Én ezt sosem gondoltam különlegesnek. És verekednünk sem kell, mert tulajdonképpen minden, amit írunk, felkerül a lemezre. Nem vagyunk kifejezetten termékenyek, szerintem nagyjából fejenként két olyan dalszövegünk van, amit végül nem vettünk fel. Azok sem voltak amúgy tragikusak, csak saját magunknak nem feleltek meg.
Gallusz: Én például elég sokat ülök a szövegeimen, most is körülbelül egy évig írogattam.
Zita: Melyiket írtad egy évig?
Gallusz: Például a Line of Sightot.
Zita: Ezt a szöveget komolyan egy évig írtad???
Gallusz: Eszembe jut egy sor, azt leírom, aztán három hónapig nem történik semmi. Még jó, hogy ketten írunk számokat, különben nagyon lassan jönne össze egy lemez.
Az is érdekes, hogy Zita, te több dal esetében emlegetted korábban, hogy a saját magyar dalszövegeid angol átirata. Miért érzed szükségét, hogy lefordítsd?
Zita: Ezt akkor kezdtem el csinálni, amikor Erasmuson voltam, és folyamatosan szerelmes voltam ötven fiúba egyszerre. Nekik írtam ezeket a szövegeket, és azt akartam, hogy megértsék. Aztán persze sosem mutattam meg nekik, és nem is fogom. Az Empty Room és a Crying szövege egyébként szerintem magyarul is nagyon szép. Utólag kicsit hülyének is érzem magam, hogy átírtam, de már így marad.
És a dalszerzés további folyamata hogy zajlik?
Zita: Általában az alapokat is Gallusz hozza, és abból kiindulva közösen csinálunk valamit.
Gallusz: A legtöbbször úgy van, hogy egymástól függetlenül mindenki kitalál valamit, és azok valahogy pont összepasszolnak.
Árpi:
Olyan is van, hogy elkezdünk pötyögni, és arra jön valakitől egy ötlet, hogy mi illik rá, aztán beugrik a szöveg is.
Gallusz: Egyszer volt olyan a Halgerinc című számnál, hogy írtam egy gitármenetet otthon, aminek nagyon fura ritmusa volt. Nem is tudtam elképzelni, hogy erre milyen szöveget lehet írni. Zita pedig másnap sms-ben küldött egy szöveget, hogy ezt most írta, és valahogy pont passzolt arra a nagyon hülye ritmusra.
Egyébként azt nyilatkoztátok korábban, hogy megreccsent felnőttek vagytok kilátások és idő nélkül, ezt a lemezt viszont magatokhoz képest rekordsebességgel írtátok meg és vettétek fel. Mi ennek az oka?
Gallusz: A korábbi négyéves ciklus nyilván azért is volt, mert közben át kellett alakulnunk rendes zenekarrá. Ráadásul akkoriban Nagy Bencével dolgoztunk, és ő sem sieti el a dolgokat általában. Illetve a Neverending Sorry azért is állt össze hamarabb, mert néhány dal már az Adlait idején is megvolt, csak valahogy arra nem illettek. Az is segített, hogy jött a menedzserünk, Horváth Orsi, aki hálistennek b*szogatott minket, hogy haladjunk. Illetve bejött a képbe Dorozsmai Gergő, aki felajánlotta, hogy nála felvehetünk dalokat.
Dorozsmai Gergő: A Gustave Tiger és a Mayberian játszott együtt Csehországban, és akkor ott engem teljesen elvarázsolt ez a zenekar.
Zita: Egyébként először Gergő mondott egy árat két dalra, amit mi nem annyira tudtunk kifizetni, úgyhogy megkerestünk más stúdiókat is. Aztán volt megint egy közös koncertünk Győrben, ahol azon nevettünk, hogy milyen vicces lenne, ha Gergő most odajönne hozzánk, és azt mondaná, hogy megcsinálja ingyen. Aztán végül ez történt.
Gergő: Igen, mindenképp szerettem volna velük dolgozni, mert ez a produkció nagyon közel áll az én saját ízlésemhez. Meg a fantáziát is látom bennük, hogy sokkal többre vihetik, mint hogy kaparásszanak a hazai undergroundban. Így érdemesnek tűnt két dalt megelőlegezni a zenekarnak. Aztán azóta ugye az egész lemezt felvettük együtt, szóval mondhatjuk, hogy bevált.
Már korábban is említettétek, mennyire jó volt Gergővel a TomTom Stúdióban dolgozni. Tegyünk úgy, mintha ő most nem lenne itt velünk, és meséljétek el, mitől volt olyan jó a közös munka!
Gallusz: Egyrészt a TomTom egy baromi jó stúdió, és végre profi körülmények közt tudtunk felvenni. Gergő pedig nagyon érti, hogy mi mit szeretnénk. Még akkor is, ha mi nem tudtuk, hogy azt szerettük volna, ő akkor is tudta.
Gergő: Én rajongó vagyok, szóval enyém a megtiszteltetés! Nyilván máshogy dolgozom egy olyan zenekarral, aminek a zenéje közel áll hozzám. Megpróbálunk közösen gondolkodni.
Ez az egész stúdiózás különösen érdekes lehetett nektek, akik a hálószobapop színtérről jöttetek, és sokáig nyomtátok lo-fi hangzással. Tudatos volt ez a váltás?
Zita: Ha 2010-ben odajött volna valaki, hogy „Sziasztok, nagyon gazdag vagyok, és ingyen felvenném a lemezeteket, mert hallottam, hogy jó!”, akkor persze gondolkodás nélkül igent mondtunk volna.
A lo-fi hangzást szerintem a legtöbben azért csináltuk, mert nem volt pénzünk, és nem azért, mert ez tudatos lett volna.
Gallusz: A lo-fi amúgy 2011-ben lett egy dolog, a mi első lemezünk pedig 2010-ben jelent meg.
Zita: Szóval „before it was cool!” De sokan csináltak lo-fi lemezt már 2010 előtt is, egyszerűen mert nem volt pénzük jobb felvételre.
Február 16-án az Akváriumban tulajdonképpen egy minifesztivál keretében mutatjátok be az új albumot. Mindig szerettek kitalálni valamit egyébként a lemezbemutatótokra. Ezek az ötletek honnan jönnek?
Árpi: Szeretjük, ha kicsit más, nem egy tipikus előzenekar-főzenekar felállás. Mindig kitalálunk valamit.
Zita: Így van, ezért inkább elhívtuk a barátainkat, hogy lépjenek fel, mert nekünk elég nagy öröm, hogy megint csináltunk egy lemezt. Szeretnénk, ha ott lennének a haverjaink is.
Zita: Mert mi ilyen „keratív” emberek vagyunk.
És lehet még tudni valamit a lemezbemutatóról?
Zita: Igen, hogy pontosan fog kezdődni. Az emberek azt hiszik ebben az országban, hogy nem kell időben odaérni koncertekre, mert úgyis csúszás lesz. De ez nem igaz.
Igenis tiszteljék meg az előadót azzal, hogy időben odaérnek, hogy a zenészeknek se kelljen egy órát várakozniuk arra, hogy legyen közönségük! Szóval gyertek légyszi időben az Akváriumba!
A vizualitást még nem érintettük – a lemezhez készült fotó pedig elég erős kép. Mit kell tudni ennek a koncepciójáról?
Árpi: Az volt az ötletem, hogy egy olyan fotóst – név szerint Vékony Dorottyát – kérjünk meg, aki képzőművész, de nem szokott zenekarokat fotózni. Nézzük meg, ő mit talál ki – és ezt találta ki!
Zita: Akkor volt Szent Iván-éj, és rengeteg, ehhez az ünnephez kapcsolódó dolog és hiedelem van a képen, mint például a búzakoszorúm, a tűz vagy a csirkeláb. A korábbi fotóink egyébként mindig nagyon színesek voltak, és most kicsit mást akartunk. Kicsit komolyabb lett mondjuk, mint amire számítottunk, de én szeretem ezeket a fotókat, mert tök szépek vagyunk rajta. Egyébként ehhez az albumhoz fotózás szempontjából volt egy tök jó ötletünk, amit remélem, még megcsinálunk, szóval inkább nem is mondjuk el.
És hogyan tovább? Beszéltünk arról, hogy a Neverending Sorry dalai közül néhány már az előző lemez idején megszületett. Most mi a helyzet, hogy álltok?
Zita: Most kifogytunk.
Ez a lemez túl rövid ideig készült ahhoz, hogy új dalokat írjunk.
Egyébként én tegnap írtam egy magyar szöveget, csak nem olyan hosszú!
Ezek szerint a következő lemezen lehetnek megint magyar dalok? Ezeket most nem fogod lefordítani?
Zita: Nem-nem, ez marad magyarul. Ezt most nem fiúknak írtam.
A vizualitás kapcsán még a borítóról meséljetek kicsit!
Gallusz: Egy remek képzőművész, azaz Szabó Benedek (a Szabó Benedek és a Galaxisok frontembere – a szerk.) rajzolta.
Árpi: Csehországban voltunk a backstage-ben, és akkor tartotta Zita a „mi van a táskádban” című előadását. Kivett többek közt egy vázlatfüzetet is, amiben rajzok voltak Benedektől. Épp akkoriban gondolkodtunk azon, hogy mi legyen a borítón, fotó vagy ilyesmi. Ezzel el lett döntve.
Zita: Benedek egyszer kitalálta, hogy tanítsam meg rajzolni. Elkezdtem magyarázni neki, de olyan volt, mint egy csapongó, türelmetlen kisgyerek, de a rajzai mégis nagyon ízesek voltak.
Vettem neki egy füzetet, amibe rajzolt sok cicát például, és ezek között volt ez a kép is, amin eredetileg egy Baba tusfürdő volt a kádunk szélén.
Árpi: Vicces egyébként, hogy a Galaxisok-borítót pedig Zita festette.
Zita: Az egy kicsit más volt, amiatt majdnem szakítottunk. Jó nem, viccelek, de úgy éreztem, nem bírom azt a nyomást. Állandóan az volt, hogy festettem valamit, Benedek meg mondta, hogy „ez jó, csak én nem így gondoltam”. Aztán átfestettem, és kitalálta, hogy mégis az előző volt a jó. De ez egy festmény, nem olyan, hogy rányomok a visszavonás gombra.
Még egy utolsó kérdés: annyiszor sajnálkoztatok már a lemez miatt. Szeretnétek még valamiért bocsánatot kérni?
Zita: Mindenért.
Gallusz: Bocs, hogy élek.
Gergő: A létezésbe vagyunk vetve mindahányan.
A Mayberian Sanskülotts tehát február 16-án az Akvárium Klubban tart egy sajnálkozós koncertestet, méghozzá olyan vendégek társaságában, mint a Platon Karataev, a The Somersault Boy, Unknown Child, Hó Márton, de rajtuk kívül is lesz még egy meglepetészenekar. Facebook-esemény itt!
