Az ördögi Vogue – a szépségideáli rémálom

Puskás Marcell fiatal művész, jelenleg még hallgató. Egyszerre végez két szakot is a Kommunikációs Főiskolán. Reklám és PR délelőtt, tervezőgrafika estig. Az utóbbi az igazi szenvedélye. Korábban foglalkozott animációval is, azonban a sok háttérmunka – amit mind kézzel készített – bosszantotta. Ekkor egy kis időre félretette az alkotást. A divat, mint lehetőség, inspirációs forrás, 12. osztályos korában, a gimiben jött. Felkérték, hogy tervezzen meg egy ruhát az osztálytársának a szalagavatóra. „Miután megterveztem neki a ruhát, rengeteg ruhatervet készítettem. Férfit, nőit, mindenfélét. Annyira bátor voltam, hogy elküldtem őket a Vuittonnak, a Pradanak, a Dolcénak. De persze senki sem válaszolt” – mesélte a kezdetekről. Ekkor felötlött benne a gondolat, hogy divattervező szakra adja be a jelentkezését. Amilyen gyorsan felvetült, úgy ment is az ötlet. Csupán a divatillusztráció maradt.

Itt kezdődik a mostani kiállítás története is. Marcell alakjai a magazinok oldalairól és a kifutókról pattannak át a kezei közé. Kezdetben ugyan nem volt ennyire kifacsart a megjelenésük. Emberszerűek voltak, csak vékonyak. Egy azonban maradt közös a régiben és az újban: a flegma tekintet. Mégis honnan a Vogue? Miért ilyen bosszantók ezek az alakok? „(…)eszembe jutott, hogy az újonnan létrejövő alakokat fel lehetne használni, mint anti-Vogue hirdetés. Vettem egy Vogue-ot, és az én stílusomban kirajzoltam belőle az összes egész alakos képet, hirdetéseket próbáltam nagyon keményen a reklám ellen vinni. Például a magazinban volt egy vékony lányon egy szőrmebunda. Ezt úgy rajzoltam le, hogy egy csontváz vékonyságú lány, és szó szerint egy döglött csincsilla van ráhúzva, aminek látszik a vére, az erei és hasonlók.” A párhuzam valóban megfigyelhető a hirdetésekben a bibliai bűnökkel. Hiszen mit reklámoznak ezeken? Cipőt, táskát, parfümöt… Mindig ugyanazt. Hasonlóak, felismerhetőek, akár a kevélység, lustaság, falánkság, fösvénység, irigység, harag és a bujaság. A kiállításon ez jelenik meg. Egy kis borzongató, bűnös divat. Az alakok beállásai valóban felismerhetőek, s bár kifacsartak, göcsörtösek, mégis rájövünk, melyik kép mit „ad el”.

Puskás Marcell rajzai ferde tükröt állítanak a kifutók unott, robotszerű, arctalan lényei elé. Az első, nyomasztó érzés egy másik, ijesztőbb érzésnek adja át a helyét a képek hatására. Ez lehet, hogy nem is kritika. Sőt! Ámulat és imádat. A divat nem háború, hogy ítéletet mondhatnánk a szemben álló felekről. A divat a szenvedély, a vágyott álom, az idea maga. A képek ezt az ambivalenciát tükrözik. Először taszít, ijeszt. A furcsán hatalmas szemek, a pöttöm száj és cérnavékony (olykor már-már göcsörtös) végtagok. Valamiért mégis visszahúzza a szemünket a kép. Újra látni akarjuk. Megbizonyosodni. Érdekes módon nem szépek a képek, de mégis azok. Tehát újra szemügyre vesszük a rajzokat, alaposabban. Feltűnnek a színek, formák, kacsok-kecsek, a póz, amibe az alak megmerevedett, és az olykor feltűnő kellékek. Észrevesszük a finom utalásokat. Az elnagyolt képekben kirajzolódik az az aprólékosan megformált csipkeháló, ami összefonja a kilenc képet. Amitől összeáll a történet. Ami elmondja a bűneiket. Ekkor már a falunkra kívánjuk a képet. Ránézni, emlékeztetni magunkat arra, hogy bár a divat gyönyörű, csillogó, ám nem valós. Nem szabad annak lennie.

A kiállítás helyszíne is fenntartja ezt a finom ambivalenciát a romkocsmák oly jól ismert világával. Aki kicsit is vevő a szokatlanra, a folyamatos megkérdőjelezésre, annak látnia kell. Vagy ha csupán a korábban említett lányokra kíváncsi, látogasson el, ők ott lesznek.

A képek megtekinthetőek június 12-ig a Szimpla Kávézóban.

Szerző: Varga Csenge

Címkék: Puskás Marcell, szimpla, vogue, szimpla kávézó, Divat, kultúra, kiállítás