„Arra akartuk biztatni az embereket, hogy értékeljék magukat.” – Iceage-interjú
Elias Bender Rønnenfelt, az Iceage és a Vår frontembere a koppenhágai D.I.Y. színtér központi alakja, a „new wave of danish fuck you” mozgalom zászlóvivője. A rövid telefonos interjú során szóba került a nárcizmus, a Death In June és Dánia iparvidéke is, és arra is fény derült, hogy az albumon érezhető magabiztosság egyáltalán nem véletlen. Érdemes már most bekarikázni október harmadikát a naptárban, mert a dán punkok dühösebbek, mint valaha!
Sokan úgy tartják, hogy Dánia, azon belül is Koppenhága a hardcore-punk jelenlegi központja: leginkább a „new way of danish fuck you” mozgalom és a hozzá köthető bandák (Iceage, Lower, Sexdrome stb.) miatt. Te mit gondolsz erről?
Elias: Először is, szerintem nincs értelme hardcore szcénáról beszélni, nem gondolunk úgy magunkra, mint egy hardcore bandára. Sok jó dolog van most alakulóban Dániában, de ezeket sokszor nem a punk, hanem a különböző szintetizátoros, indusztriális zenék inspirálták. Van egy kissé elhagyatott raktárépület, a Mayhem, ott érnek össze a különböző zenei szálak. Sokan sokféle dolgot csinálnak, és ezek a dolgok általában a Mayhemben „találkoznak”.
Mi inspirált arra, hogy megalapítsd a Dogmeat kiadót?
Elias: A Dogmeat nem igazán egy kiadó – megjelentettem néhány kazettát, kitaláltam hozzá egy nevet, de ennyi. Több mint egy éve nem is néztem a Dogmeat felé. Nem is igazán kiadónak indult, inkább csak egy lehetőség volt arra, hogy a színtérhez kapcsolódó dolgaimat (grafikákat pl. – a szerk.) megjelentessem – de már egy éve nem foglalkozom vele, és talán már nem is fogok.
Pedig a kiadónak nagy sikere volt: a koppenhágai Distortion fesztiválon külön színpadot kaptak a Dogmeathez köthető előadók.
Elias: Igen. (hallgat)
Mikor először hallgattam a You’re Nothingot (a banda második lemeze – a szerk.), elsőként az jutott az eszembe, hogy sokkal magabiztosabb, sokkal személyesebb, mint az első albumotok.
Elias: Ebben igazad van. Érzelmileg is jobban kötődünk hozzá. Az első album számai az első számok voltak, amiket írtunk – ilyen „ötletem sincs, mit csinálok, jó lesz ez” attitűddel. Amikor a New Brigadet írtuk, még nem tudtuk, mire vagyunk képesek, mit akarunk játszani pontosan. Aztán amikor mindezek világossá váltak, elkezdtünk gondolkozni azon, mit tehetünk bele még a számokba, hogyan kapcsolódnak ezek a dalok az életünkhöz. Ezek a számok arról szólnak, mi van velünk, mi játszódik le a fejünkben nap mint nap.
Ezt a változást tükrözik a szövegek is, a szimbolizmus, a martial industrial hatások (pl. White Rune) szinte teljesen eltűntek.
Elias: Érdekes megállapítás – szerintem az első albumon is maximum a Death In June volt érezhető hatás ezekből a stílusokból. Szóval nem gondolom, hogy nagy változás állt volna be a szövegek terén a két album között.
A Vår első, Sacred Bonesnál megjelent albuma (Nobody Dances Quite Like My Brother) hogyan jött?
Elias: Először csak ketten voltunk, én és Loke (Rahbek, a Sexdrome egyik tagja – a szerk.) – voltak már kisebb, alkalmi projektjeink, jammelgettünk, és felvettük az ötleteinket. Aztán hozzánk csapódott Kristian (Emdal, a Lower egyik tagja – a szerk.) és Lukas (Højland) is, és a felvett ötletekből szép lassan összeállt egy album.
A Nobody Dances Quite Like My Brother talán még önreflexívebb, mint a második Iceage-lemez.
Elias: Én nem mondanám önreflexívnek…
Tényleg? Nekem például a tükröt imitáló borító miatt jutott eszembe az önreflexivitás.
Elias: Ó, már értem. Inkább a nárcizmus foglalkoztatott minket, nagyon érdekesnek találtuk, az album szövegei közül több foglalkozik vele. Az albumborító is ennek a szellemében lett egy tükör: arra akartuk biztatni az embereket, hogy értékeljék magukat.
Interjú: Kollár Bálint
