„Akkor nyert értelmet ez az egész, amikor már kicsit idősebb lettem” – All Mankind-interjú
A március végén az A38-on fellépő dögös díva, Schmidt előzenekara egyenesen Ausztráliából csatlakozott a német énekesnőhöz. A négytagú All Mankind laza gitárzenével indította be az összegyűlteket, és rövid időn belül még a közös éneklésért sem kellett látványosan könyörögniük a jó hangulatba került közönségtől. A fellépés előtt az együttes énekese, Rich Beeston és a basszusgitárért felelős Gavin Perkins csatlakozott hozzánk egy rövid beszélgetés erejéig, amelynek során szóba került a messzi Sydney, a turné tapasztalatai, a dél-amerikai fociőrültek, valamint a kor és a zenélés kapcsolata is.
Schmidt előzenekaraként turnéztok most. Áruljátok el, hogy jött ez össze? Azért elég más stílusban mozogtok.
Rich Beeston: Ez igaz, de mindannyian tök jók vagyunk! (nevet) Amúgy ugyanaz a menedzsmentünk Európában. Továbbá megvannak a német–ausztrál kapcsolatok, szóval mi is mentünk Németországba, és Schmidtnek is volt ausztrál turnéja Elton Johnnal, és Dorny – aki a gitárosunk és a menedzserünk is egyben – akkor dolgozott már vele. Nagyjából ezek voltak az előzmények.
Elég messze jártok most az otthonotoktól. Mit hoztatok magatokkal a nagy útra?
R.B.: Hát igazából nincs túl sok helyünk! De amúgy pont tegnap reggel, mikor Berlinben éppen havazott, akkor elhatalmasodott rajtam az az érzés, hogy most tényleg elég messze vagyunk Sydney-től. De van egy kis táskám, amit az unokahúgom készített nekem, az van ráírva, hogy „szeretlek”. Hát ezt cipeltem magammal a hóban (nevet). Ez mindenem.
Gavin Perkins: Nem is tudom… A laptopom! Azon van mindenem, pl. fotók, amik az otthonomra és a kisfiamra emlékeztetnek, hiszen egy ideje már apuka vagyok, és a közös képeink sokat jelentenek.
Mivel ütitek el az időt a turné során?
R.B.: Valójában tényleg csak utazásból áll az egész.
G.P.: Nem igazán vannak szabadnapjaink.
Igen, hallottam, hogy Budapesten sem maradtok sokáig.
R.B.: Sajnos ez igaz. Csak annyit látunk belőle, ami a busz ablakán keresztül látszódik. A menetrend általában úgy néz ki, hogy lemegy a koncert, irány a busz, utazunk egész éjjel, reggel felébredünk, ott vagyunk egy másik városban, megint lenyomunk egy koncertet és így tovább.
G.P.: Elég esélytelen, hogy körbenézzünk.
R.B.: Pedig Budapestet tényleg szívesen bejártuk volna, nagyon szép a kilátás innen a hajóról!
Világszerte adtatok koncerteket, számos országban megfordultatok. Hogy látjátok, merrefelé voltatok híresebbek, népszerűbbek?
R.B.: Otthon, Ausztráliában elég ismertté váltunk, aztán még különösen a német közönség fogékony a zenénkre. Szeretnek minket az olyan országokban, ahol amúgy nem a gitárközpontú zene a népszerű, hanem mondjuk a rap vagy az R&B, Rihanna meg Lady Gaga, de mi meg csak játszunk a gitárjainkkal, igazi hangszerekkel… És szeretik! Na erre például Németországban igazán vevők. Szóval legalább egy országban biztosan jók vagyunk. Aztán sok rajongónk van még Dél-Amerikában, pl. Peruban, Argentínában…
Kicsit meglepően hangzik, hogy pont a világ másik felén alakult ki ilyen masszív rajongótáborotok. Mi lehet ennek az oka? Hogy jutott el oda az All Mankind híre?
R.B.: Először is volt néhány nagyobb rádió, ami felkapta a Break The Spell c. dalunkat. De amúgy ugyanez a szám bekerült a FIFA ’12 számítógépes játékba is, ami hihetetlenül népszerű lett Dél-Amerikában. Mondjuk ott ugye eléggé fociőrültek az emberek. Szóval ők a játékon keresztül hallhattak rólunk.
A Simple Desire c. bemutatkozó albumotok 2011-ben jelent meg, szóval már elég rég ahhoz, hogy esetleg érdeklődhessek egy új lemezről. Vannak már terveitek?
R.B.: Az a helyzet, hogy a Simple Desire-nek csak az első megjelenése tehető 2011-re, de igazából ezt csak „fél-megjelenésnek” mondanám. Az emberek nagy része még csak nem is hallott róla, szóval még most is visszük a hírét szerte a világon, lépésről lépésre. Sok helyen tehát inkább kiadatlannak számít. Persze azért írunk új dalokat, és most egy olyan stílus kialakításán dolgozunk, amit az 50-es, 60-as évek együttesei inspirálnak, szóval a jó öreg rock ’n’ roll lesz a meghatározó.
Legyünk őszinték, nem túl fiatalon alapítottátok ezt az együttest. Mi vitt rá titeket, hogy most kezdjetek bele ebbe?
R.B.: Mert szeretünk zenét írni, és zenélni szeretnénk a hátralévő életünkben. Szerintem a kor nem számít ilyen téren. Ha szereted ezt csinálni, és vannak barátaid, akik szintén hasonló ambíciókkal bírnak, akkor megéri esélyt adni ennek. Még ha nem is jutsz tovább a garázsnál, attól még jó móka együtt zenélni. És ha van lehetőséged arra, hogy utazz a világban, és eljuss olyan csodás helyekre, mint amilyen például Budapest is, akkor igazán szerencsés vagy.
Csak azért kérdeztem rá erre, mert érdekel, fiatalként hogy képzeltétek el magatokat idősebb korotokra? A zenélés akkor nyilván csak egy későbbi ötlet volt.
G.P.: Nekem mondjuk ez volt az álmom, hogy majd egyszer zenész lehessek. Amikor elkezdtem játszani a basszusgitáron, azokra az együttesekre gondoltam, akikre felnéztem, és én is olyan akartam lenni, mint ők. Szóval én mindig is erre vágytam.
R.B.: Ha belegondolok, a kedvenc bandáim is idősebb korukban kezdtek zenélni, 30-40 évesen, amikor a legsikeresebbek voltak. Ők nem igazán a szórakoztatásra mentek, nem törekedtek a trendek követésére, hogy olyasmit játsszanak, ami épp menő. A zenéjükből érződik, hogy aki írta, ő már sokat tapasztalt az életében, tele van érzésekkel, élményekkel, amit megoszthat. Ugyan tinédzserként én is érdeklődtem a zene iránt, de valójában akkor nyert értelmet ez az egész, amikor már kicsit idősebb lettem. Szerintem úgy nem lehet igazán érzelmes dalokat írni, ha még nem tapasztaltál meg bizonyos dolgokat.
Interjú: Varju Kitti
Fotó: Horváth Rea
