Ahol a trombita az úr – Barabás Lőrinc: Sastra-lemezkritika
Az elmúlt években a hazai jazzszíntér kiemelkedő alakjává lépett elő Barabás Lőrinc, aki több formációban – mint az Irie Maffiában, a The Uptown Felazban vagy az általa alapított Barabás Lőrinc Eklektricben – is bizonyította lenyűgöző tehetségét. Most azonban egyszemélyes üzemmódban varázsolja el hallójáratainkat az A38 gondozásában megjelenő első szólólemezével, a Sastrával. Ez az album ékes bizonyítéka annak, hogy elég egyetlen trombita meg egy loop station, és 40 percen keresztül csak keresni fogjuk az állunkat.
Első hallásra is szinte hihetetlen, hogy amit hallunk, azt egy ember hozta létre egy hangszeren, hiszen a stúdiófelvételeket képzeletben megjelenítve legalább három zenészt látunk magunk előtt. Ám a főszereplő trombita mellett csupán a háromsávos loop station munkálkodik és kreál több szólamot a fő dallamív mögé. Barabás Lőrinc mesterien kísérletezik ezzel a technikával, és képes elérni azt, hogy tíz szám alatt se unjunk rá az effektezésre. A loop station számtalan lehetősége felvillan, miközben nem idegeníti el tőlünk az igazi főhőst sem.
Előadó: Barabás Lőrinc
Cím: Sastra
Kiadás éve: 2013
Kiadó: A38
Honlap: www.barabaslorinc.com
Értékelés: 9/10
Annak ellenére, hogy a trombitaművész főleg a jazz stílusában mozog otthonosan, mégsem erőlteti ránk anyaműfaját. Korábbi munkáira is jellemző volt a kísérletező jelleg, és a könnyedebb, poposabb vonalon is gyakorta kalandozott, ennek utórezgéseit pedig magába szívta új lemeze is. A Sastra esetében kár volna azzal fáradozni, hogy műfaji korlátokba szorítsuk. Egyszerűen üljünk bele egy képzeletbeli csónakba, és lassan hajtva úsztassuk végig Barabás Lőrinc kísérleti taván. A meglehetősen szokatlan, értelmezhetetlen címekkel ellátott számok precízen összeállított hangsávok és dallamívek szülöttjei. Pontosan addig tartanak, ameddig nem ununk rá az egyetlen hangszerre, ami minket hivatott meghódítani. Az album tudatosan építi fel magát: megvan a keret a Hronga és a Sastra segítségével, a fel- és levezetés között pedig élvezetes barangolásban lehet részünk.
A Hronga viszonylag lassan indul be, de le sem lehetne mosni róla, hogy igazi hírnök. A dallamok némileg felidézik a királyi udvarokban az érkezők harsonával való fogadtatásának, vagy éppen a csatába szólító kürtök képét és hangvilágát. És éppen van is itt nekünk egy dalhadseregünk, ami a mi meghódításunkra törekszik. A végére effektekkel kiteljesedő felvezetés megteremti az atmoszférát, és az erős nyitány folytatódik az 1 2 1 segítségével. A kicsit beatboxos benyomású szám fokozatosan ragadja meg a figyelmünket, és pakolja magára a sávokat, miközben a fő dallamívet biztosan vissza fogjuk idézni, ahogy a stílusában a kistestvérének nevezhető Aucát is. A beatbox hatása több helyen is jelen van a Sastra hangzásvilágában, hiszen bebetonozódik a Shakal és a Tappa alapzatába is, virtuóz trombitadallamokkal körítve.
A lemez teljes mértékben a hangulatunkra hat, és nincs benne semmi céltudatosság arra vonatkozóan, hogy milyen szerepet vegyen fel. Szeretne megtáncoltatni? Háttérzene lenni utazásnál? Jókedvet akar generálni, vagy a szomorúságból kirángatni? Egyik sem. Ránk bízza, hogy mihez érezzük megfelelőnek. Érzelmek egész skáláját képes megmozgatni pusztán instrumentális formában, változatos motívumai pedig végigkísérik elejétől a végéig. Garantáltan hatással lesz fejmozgató izmainkra az 1 2 1, a Shakal vagy a Tappa, de akár el is csendesülhetünk a már-már egy komolyzenei koncert érzetét keltő Svana vagy a szinte kísértetiesen búgó, bár kissé hosszúra nyúló Meend hallatán. A művész még kicsit meg is kever minket időközben, hiszen a Jaru talán az egyetlen kakukktojás a maga káoszos, disszonáns hangjegyeivel. Zajok, zörejek, már-már fülsértő mozzanatok állítják kétfelé a füleinket, de még ez a kilengés is megbocsátható, elvégre tényleg határozott és sok rétegre kiterjedő kísérletezés folyik.
Barabás Lőrinc a Sastrával bebizonyította, hogy szólóban is igazán egyedi alkotóművész. A populáris zenében nem annyira elterjedt fúvós hangszert olyan formában mutatta meg, hogy még a jazzes stílusra és a trombitára kevésbé nyitott hallgatóságot is képes megragadni. A loop station lehetőségeit terjedelmes skálán felvonultató zenész albumát hallgatva szinte még mindig nehéz elképzelni, hogy egyetlen ember műveli mindezt. Aki pedig azt hinné, ez az egyetlen ember a maga egyetlen hangszerével unalmassá válhat 40 perc után, adjon pusztán egyetlen esélyt az albumnak, és ámuljon.
Szerző: Varju Kitti
